%c

- Hogyan emlékezel arra az egy esztendőre, amikor óvári gazdász-hallgató voltál? Milyen volt akkor a "hallgatói élet"?

- Óvárról szép emlékeim vannak. Szerettem ezt a kedves várost, az öreg várával, a Magyar utcájával, mulatóival, a Lajtával, ahol oly sokat sétáltunk, a csodálatosan szép parkjával, a sörkertjével, ahova szívesen jártunk sörözni, táncolni és a szép óvári lányoknak udvarolni.

Az első évben a várépületben laktam, öten voltunk egy szobában, de jól összetartottunk. Szerettünk nótázni, estelenként sok szép magyar nótát elénekeltünk alkoholos italok nélkül is. Szombatonként a híres Aranyökör-vendéglőbe jártunk mulatni. Akkor még cigányzenekar játszott ott a Frici cigányprímás vezetésével. De sok szép nótát elhúzott a fülünkbe! Igen jó énekes társaság voltunk, különösen Sipeki Pali, a nagy nőcsábász, aki mindig csizmában járt és szegény Tétedli Jóska, aki már fenn az égben dalolja a szép nótákat.

Azért a tanulást sem felejtettük el. Sokat segítettünk egymásnak, különösen fizikában és kémiában, a nehéz tantárgyakban. Szakmailag, emberileg egyaránt kitűnő professzoraink voltak. Itt szerettem meg a kémiát és a botanikát.

1956 szeptemberben már volt valami a levegőben, érezni lehetett az új szeleket. Mindnyájan szabadságra vágytunk, egy boldogabb, szebb jövőre.

- Czimber Gyulától - volt évfolyamtársadtól - megkaptam az 1956. október 26-i eseményekről szóló visszaemlékezésedet. Megvan-e az a csizmád, amelyiken a szilánkok három lyukat ütöttek?

- Elkérte tőlem a leányom Gizi, aki mint ereklyét őrzi Münchenben. Ezt a csizmát 1955 karácsonyára kaptam szüleimtől. Nagyon jó munka volt, igen szerettem. Óváron már mindig ebben jártam, akkor is, amikor október 26-án megsebesültem a laktanya előtt. Ebben mentem ki Ausztriába is, 1956 nov. 11-én.

- Hogyan tudtad rászánni magadat arra, hogy szülőszerető, a falujához és a hazájához ragaszkodó emberként külföldre menjél?

Az elbukott szabadságharc után igen el voltam keseredve. A szabadságba vetett minden reményünk elveszett. Azt gondoltuk, ez az állig felfegyverzett hadsereg minden brutalitásra képes. Soha nem adnak szabadságot a magyar népnek, a nyugat meg nem fog segíteni. Magunkra hagy, elárul bennünket, mint oly sokszor a történelem folyamán. Elkeseredésemhez anyám halála is közrejátszott, aki fiatalon, 49 éves korában halt meg október végén. Úgy éreztem, hogy itt nem tudok tovább élni. A rengeteg menekült, aki Acsalagon átment, igen rossz híreket hozott az ország belsejéből. Féltem a megtorlástól is és attól is, hogy a tüntetésben való részvételemért elbocsátanak az Akadémiáról. Sok töprengés után aztán úgy döntöttem, hogy elhagyom hazámat. Nehéz döntés volt ez bizony, nekimenni a nagyvilágnak, az ismeretlennek. Mert ahogy a költő Tompa Mihály írja: "szívet cseréljen az, aki hazát cserél". Hála Isten, döntésemet sosem bántam meg.

- Miután Ausztrián keresztül Németországba kerültél, hogyan alakult ott a további sorsod?

Németországban összeszedték a diákokat, elvittek bennünket egy féléves nyelvtanfolyamra és a nyelvvizsga után felajánlottak egy ösztöndíjat. Előtte megmutattak nekünk több egyetemi várost és ezután döntöttük el, hogy ki hova megy. Nekem Würzburg tetszett a legjobban és én ezt választottam. Ez a szép város a Majna folyó partján fekszik. Összejött itt aztán kb. 30 magyar diák, akiknek a legtöbb része sikeresen elvégezte az egyetemet. Az első évben biológiát tanultam, utána átváltottam élelmiszerkémiára. Az ösztöndíj mellett, a nagy szünetekben különböző gyárakban dolgoztunk. 1963-ban tettem le az államvizsgát, utána kaptam egy ösztöndíjat, amivel az egyetemen elkezdtem a doktormunkát. 1965-ben kaptam állást Regensburgban, a bajor Élelmiszervizsgáló Intézetben. 1967-ben nősültem, egy nagyon kedves osztrák leányt vettem el feleségül. 1967-ben beiratkoztam a Müncheni Technikai Főiskolára és ott kaptam doktormunkát. Ezt a bajor állam engedélyével a munkahelyemen, Regensburgban végezhettem el. A doktorvizsgát 1971-ben tettem le Münchenben. 1972-ben kineveztek kémiai főtanácsosnak. 1997. január 1-én mentem nyugdíjba, de ezután is, még a mai napig is egy szakközépiskolában tanítok enzimtechnológiát. Azelőtt különböző szakközépiskolában tanítottam kémiát, élelmiszertant, méregtant és élelmiszertörvényt. Több tudományos dolgozatom is van, amik német szaklapokban jelentek meg.

- No, és most a festészet. Látom az életrajzodban, hogy ez a "szerelem" valamikor még az '50-es évek elején kezdődött, Sopronban. Hogyan is kezdődött?

- A festészettel 1949-ben kerültem kapcsolatba, amikor Márton Lajos festőművész és társai, az acsalagi templomot kifestették. Ekkor éppen 14 éves voltam, egész nap a templomban ólálkodtam, és lestem a munkájukat. Kékesy László grafikus észrevette érdeklődésemet, és elkezdett rajzolni tanítani. Ekkor szerettem meg a festészetet, ami aztán egész eddigi életemben megmaradt. Papír hiányában mint gyerek, a földre rajzoltam többféle jelenetet is. Különösen a diólopó gyerekeket szerettem rajzolni. A padlásunkon ki volt terítve a dió, hogy száradjon, és mi mint mindig éhes gyerekek, titokban följártunk a létrán diót lopni. Ezt a jelenetet igen szerettem rajzolni. Amikor Sopronban, az ötvenes évek elején a Berzsenyi Gimnáziumba jártam, esténként Ágoston Ernő rajziskolájába tanultunk, ami akkor az ország legjobb rajziskolája volt. Itt jó társaság gyűlt össze, akik mind híres grafikusok, festők és szobrászok lettek: Kutas Laci szobrász, nekem igen jó barátom, felesége Hoffmann Henriette festőművész, Hertay Marika és Sulyok Gabi grafikusok. A festészetre Horváth József tanított bennünket, aki kitűnő és szigorú tanár volt. Ő az akvarell festészetre tanított bennünket, olajfestészetre nem. Drága lett volna nekünk az olajfesték. Az olajfestészetet Németországban sajátítottam el. Több éve járok a sarródi Ferenczy alkotótáborba, ahol számos más technikát elsajátítottam. Szerettem volna érettségi után én is a Képzőművészeti Főiskolára menni, de apám lebeszélt róla. "Kódis foglalkozás az", tanulj valami tisztességes foglalkozást előbb, és ha még kedved van hozzá, akkor fessél amennyit akarsz", szokta mondani.

- Nemcsak aktív festő, közéleti ember, de író is vagy.

- Első könyvemet 1978-ban írtam. Megírtam szülőfalum, Acsalag történetét. A második kötet, Acsalag néprajza pedig 1982-ben készült el. Ezt a munkát tovább folytatom, mert rengeteg új anyag jött össze. Ez a munka valószínű, hogy még eltart több évig. Remélem még van annyi időm, hogy ezt a munkát elvégezhessem. Több évvel ezelőtt dolgozatot írtam a kereskedelmi kapcsolatokról Regensburg és Magyarország között a középkorban. Ezzel a munkámmal a második díjat nyertem el egy otthoni pályázaton. 2004-ben testvérvárosi kapcsolatot hoztam létre Csorna és Sinzing között, ahol jelenleg lakom. Megválasztottak a magyar csoport vezetőjének, ami bizony sok munkával jár. Kapcsolatunk van még két francia településsel is, ahol már Csornaiak is voltak. Nekem kell elkészíteni az összes dokumentációt is, tehát a testvérvárosi kapcsolatok történetét. Már több kötet összejött ebből, mert minden fényképet, újságcikket bele kell venni a dokumentációba. Szeretném egyszer megírni gyermekkoromat is, de attól félek, hogy erre már nem jut idő.

- 2003-ban jelent meg "Bajorország és Magyarország ezeréves kapcsolatai" című tanulmányod. Ennek bevezetőjében olvasom: "Meg kell ismerni történelmünket, nemcsak a miénket, hanem a szomszédokét is." Miért tartod ezt fontosnak?

- Nagyon fontosnak tartom, hogy megismerjük történelmünket, és nemcsak a miénket, hanem a szomszédokét is. Fontos tudni azt, hogy honnét jöttünk, kik vagyunk és mit alkottunk, mit tettünk a történelem folyamán. Nemcsak a jót, hanem a rosszat is. Ha ezt nem tesszük meg, elveszítjük gyökereinket és elsorvadunk. Aki nem ismeri történelmét, annak nincsen jövője sem. A múlt hibáiból tanulni kell, hogy ezek a hibák többé ne forduljanak elő. Fontosnak tartom, hogy a szomszéd népek történetét megismerjük, hogy minden előítéletet leépítsünk. A népek történelme szorosan összefonódik, tehát közösek az érdekeink is. Csak így válik lehetségessé az, hogy "rendezzük közös dolgainkat", ahogy József Attila írja A Dunánál című csodálatos versében. Ostoba ember az, aki nem ismeri a szomszédját. Bajorország és Magyarország ezeréves kapcsolatait azért írtam meg németül is, hogy a két testvérváros megismerje egymás történetét. Mert ha ezt nem ismerjük, akkor nem tudunk egymásról semmit és nem is tudjuk egymást becsülni. Itt Sinzingben, Regensburg város mellett, ahol a Duna folyik és ami összeköt bennünket, és Csornán is tartottam egy előadást ebből az írásomból.

- Egyetemünk rektorának felkérésére megfestetted az óvári Várat. A festményt - tudomásom szerint - az Egyetem Tanácstermében helyezik el. Mit jelentett számodra ez a munka?

- Nagyon nagy megtiszteltetést jelent az, hogy engem kértek meg az óvári Vár megfestésére és arra, hogy ilyen rangos helyre kerül a képem. Erre büszke vagyok, mert ez bizalmat is jelent festészetemhez. Az Egyetem parkjában több szobrot is láttam Kutas Laci barátomtól. Így újra összekerülünk Sopronban műveinkkel. Ennek különösen örülök. A munka elkészült, bele adtam minden tudásomat, szívemet, lelkemet. Feleségem is sokat segített tanácsaival, hiszen ő is festőművész. Remélem a kép tetszeni fog mindenkinek.

- Milyen szándék vezérelt, amikor szülőfaludban is építettél egy új házat? Mennyi időt töltesz az "óhazában" és mivel töltöd itt az idődet?

- Acsalagon azért építettem házat, hogy legyen helyem, ha hazalátogatok. Meg azért is, hogy öregkoromban több időt eltölthessek szülőfalumban. Szeretem a Hanságot, ahová szívesen járok ki festeni. Csodálatos szép táj ez, a legszebb a világon.

- Kérlek, mutasd be olvasóinknak a családodat.

- Feleségem osztrák, édesapja tiroli, édesanyja német. Amikor 1967-ben összeházasodtunk, ő még osztrák állampolgár volt. Nekem akkor már megvolt a német állampolgárságom és ő automatikusan megkapta általam a német állampolgárságot. A világ legjobb feleségére találtam benne. Kitűnően megtanult magyarul, s ez mindig arra ösztönzött, hogy leányaimmal csak magyarul beszéljek. Sok kiállításunk volt együtt. Első leányunk Gizella, 1972-ben született. Ő állatorvos lett. A német hadsereg taníttatta ki, ezért 15 évre el kellett magát kötelezni. Először Mainzban dolgozott a Bundeswehr mikrobiológiai laboratóriumában, ahol élelmiszert vizsgált. Jelenleg őrnagyi rangja van, és Münchenben tanít a Tiszti Akadémián. Van egy négy éves kisleánya. Férjével a katonaságnál ismerkedett meg. Második leányunk Orsi 1976-ban született. Ő jelenleg a regensburgi Egyetemen pszichológiát tanul. Az idén nyáron diplomázik. Neki két kisleánya van, az egyik nyolc-, a másik hét éves.

- Miklós! Köszönöm, hogy lehetőséget adtál erre a beszélgetésre. Gratulálunk sikeres és gazdag életpályádhoz. Kívánjuk, hogy még nagyon sok szép képet festhessél a magad és mindnyájunk gyönyörűségére!