Ezüst folttá őszülnek a tegnapok,
ráncaid mosolya belesimul a múltba.
A holnapután bronz tarkója felragyog,
s nézed, mintha hullnál égig érő kútba.
Szoborrá formál a merengés.
Korok közt kereng, és
szállást keres
összes éned,
de nem nyitnak kaput a századok.
Hajlék nem terem,
hiába kéred.
Én is szüntelen házalok:
csatos kofferbe zárt szívem
súlya görnyeszt.
tán egyszer lesz címed,
a címen, ki ajtót nyit,
s engem bérlőtársnak fölvesz...
...Füttyös tavasz lesz az, mint valaha régen volt:
mikor ezüst folttá őszült a telihold,
s mosolyod ránca díszbe öltöztette a jövőt.
2007. március 23-24. Pécs-Budapest között a vonaton