%c

A szenvedő arcok között vannak inkább a nemesek, az élvező arcok között a nemtelenek. A szenvedőket megismerni nem nehéz, inert megnyúltak és aszimmetrikusak és barázdásak, az öreg Tolsztoj arca, Greco arcai, vonzóak, mert rútságukban nagyság van, és mert az élet nem öröm. Az élvezők arca puha és mállott, csak egyetlen páncéljuk van, elkenni azt, ami hízásukban őket megakadályozhatná. Inkább ülep, mint arc, mert vak és pufók, mint Sancho Panzáé, és mint Daumier rajzán Louis Philippe-é.

Az utóbbi időben megjelent a borotvált arc. Luden romier vette észre 1920 körül, és azt mondta, ez Caesar és a rabszolga arca. Kegyetlenség és meghunyászkodás. Sohasem külön, mindig együtt, és mindig úgy, hogy az egyik összetéveszthetően ott van a másikban. Tudjuk, hogy a gőg soha sincs megalázkodás, és a hatalmi ösztön nincs szolgaösztön nélkül. A baj persze nem az, hogy van egyetlen politikai diktátor, bár ez sem különösebben kellemes, hanem, hogy csupa diktatúrában élünk, az autóbuszon a kalauz, otthon a házmester, a munkában a hivatalfőnök, az utcán a rendőr diktatúrájában. Miért van diktatúra? Mert nincs önfegyelem. Miért van Caesar? Mert mindenki rabszolga, elaljasodásában kevély, és kevélységében elaljasodott.

A város utcáján száz arc közül nyolcvan ilyen, de vidéken is egyre több, nők és gyermekek között is. Az ember ezt az arcot nem azért veszi fel, hogy érvényesüljön, hanem csak az érvényesülhet, akinek ilyen arca van.

Előrelátható volt. Már a múlt század vége, Nietzsche óta, és aki megértette Merezskovszkijt és Pannwitzot és Guénont, nem csodálkozik. Legfeljebb a naivitáson, amely ezen csodálkozik. Azt hiszik, a jó nem elég. Elkezdődött a hit a becstelenségben. Elképzelhetetlen, hogy ez a hit milyen gyorsan megszilárdult és elterjedt, és milyen megkönnyebbülés volt, milyen felszabadulás. Voltak, akik szégyenkeztek, de ezek kitalálták, hogy elvégre mindig is így volt, csak képmutatásból nem vallották be. Ma legalább abban vagyunk becsületesek, hogy becstelenségünket megvalljuk. Már a görögök-, mondták büszkén. A gazemberség rehabilitálása. A tudomány ezt csinálja ezer oldalas elméletekben, az állam rendeleteivel, a többi pedig ott és úgy, ahogy tudja, röhögve. Az állat rehabilitálása. A hitványság és a trágárság és az erőszak és a hazudozás és a fosztogatás rehabilitálása. Nem, hogy nem szabad és nem lehet tisztességesnek lenni, és nem szabad igazat mondani. Mindez nemcsak nevetséges, hanem elavult. Eleinte senki se mert róla beszélni, és mindenki úgy csinálta, mintha a másik nem tudna róla. Később nyíltan. Eleinte sunyi volt, később pimasz. Mindez korszerű, vagyis felvilágosult és felszabadult, végül is reális. Minden intelligencia az aljasságban kezdett összpontosulni. Először a tábornokok és a vezérkari tisztek, a bankárok és a miniszterek arcán, de rögtön azután az újságírók és az ügyvédek, a könyvelők és a hivatalnokok, a tanárok, az orvosok és a mérnökök arcán, de rögtön ezután a levélhordók és a rikkancsok és a kereskedősegédek és a pincérek arcán. A megrendítő pedig, amiről ezek a szánalomra méltó becsapottak még nem tudnak, de amit már kezdenek sejteni, hogy ez az elállatiasodásban való hit is megbukott. Nem értek el vele semmit. Azt hitték, a jó nem elég, és a gazemberség kell. Kiderült, hogy a gazemberség még annyira sem elég.

Miért kegyetlen és miért hunyász? Többet akar az életből? Az életszomjas élvező kis zsivány, nyalánk és torkos halk tolvaj, aki a falatokat suttyomban cseni el a többi elől, és holdképével elégedetten vigyorog? De a zsivány ma már, amit ellopott, nem élvezi, ha csak azt nem, hogy valaki elől elemelte. Még nem régen fontos volt "nem az, hogy neki legyen, hanem hogy másnak ne legyen". Ez volt az életirigység korszaka, vagyis a szocializmusé. Ez az idő elmúlt. A rabló és a kirabolt egy. Ő a hóhér és az elítélt. Nincs időszerűbb, mint ilyen körülmények között az új történeti korszak emberéről beszélni.

Ez volt a Nagyinkvizitor korszaka. A Nagyinkvizitor volt eddig a történet legnagyobb hazugsága. Eszméket gyártani csak azért, hogy az embert el lehessen nyomni és ki lehessen zsákmányolni. Ez már a múlté. A Nagyinkvizitor helyébe ma már az apparátus lépett. A megoldás kitűnő. Már prédikálni sem kell. Már ideológiára sincs szükség. Az apparátus felelősség nélkül van, személytelen és megfoghatatlan, már eszmék nélkül, dicsőség nélkül van. Előnye, hogy az emberből automatikusan kiírtja az öntudatot és az önérzetet. Így lesz egyugyanazon percben pribék és fegyenc, vagyis diktátor és deportált. Ugyanaz az ember. Egyik sincs a másik nélkül. Mondjuk, egyszerűen a szeretet betegsége és az emberi közösség megtagadása.

Rettentő kríziselméletek vannak forgalomban, amelyek a pusztulás különböző lehetőségeivel fenyegetőznek, és mintha Versenyeznének, melyik tud az emberiség számára irtózatosabb véget kieszelni. Ami ezekben az elméletekben a különös nem az, hogy azokat rémlátomás ihlette, hanem, hogy mindegyik, még az is, ami egymásnak ellentmond, igaz.

A dolgok megértéséhez nem kell sokat beszélni. Három mondat elég. Néha kettő. Lehet, hogy egy.