A tárlat koncepciója az expresszionizmusok szemléleti spektrumának széles - kiváló magyar mûvészek több generációjának alkotásaiban megjelenõ - skáláját öleli fel.

A kiállítás létrejöttét két éves elõkészületi munka elõzte meg, így a magángyûjteményekbõl válogatott kiállítási anyagban olyan kép is szerepel, melyet elõször állítanak ki a nagyközönség számára. Huszonnyolc mûvész - festõk, grafikusok, szobrászok - tölti meg képeivel, rajzaival és szobraival márciustól a Danubiana minden szegletét.

A kiállító mûvészek: Bak Imre, Balogh István, Bukta Imre, El Kazovszkij, Fehér László, Földi Péter, Gaál József, Hencze Tamás, Kelemen Károly, Keserü Ilona, Klimó Károly, Koncz András, Kovács Péter, Körösényi Tamás, Mata Attila, Márkus Péter, Nádler István, Orosz Péter, Soós Tamás, Szabados Árpád, Szotyori László, Szurcsik József, Szüts Miklós, Ujházi Péter, Uri Asaf, Várnagy Ildikó, Vojnich Erzsébet, Wahorn András.

N. Mészáros Júlia mûvészettörténész gondolatai:

-- néhány mondat Balogh Istvánról --

Balogh István az ember eredeti, õsi pszichéjét kutatja, hogy kritikus önreflexiókat gerjesztve visszaemelje a differenciált tudat szintjére. A nemek szimbolikus reprezentációja mûvészetében egyszerre követi a hagyományt és próbálja meghaladni azt.

Mûveiben egzisztenciális értékké változik a nõ, mint erkölcsi vétket és eszményit, szépet, avagy erényt és kárhozatot akár egyszerre magába ötvözõ szimbólum.

Munkásságának további jellemzõje az álom és a halál, a születés, keletkezés és a megszûnés, vagy kioltás tartományának, jelentésének és ábrázolási lehetõségének szisztematikus vizsgálata.

A valóság látszata mögött azt a világot faggatja, amely megérinthetetlen: tündéri, démoni, misztikus, ezoterikus, mint amilyen a mitologikus teremtmények világa, amit a festési folyamat öntudatlan mozzanatsorrá oldásával idéz maga elé.

Témáit ismert mitológiai történetekként adja elõ, de történeteinek, jeleneteinek szereplõi a saját közvetlen környezetében fellelhetõ személyek. Nem a tér vagy téma mélységének a kifejtése, hanem az archaikus kerettörténetben megbúvó tartalmak és a festés, mint teremtõ gesztus plasztikusan érzékivé tétele, a forma vizuális, érzéki és eszmei totalitása érdekli.

Egy olyan retorika kialakítása, amelynek segítségével extatikus élményként élheti meg a festést, mint rituális újrateremtõ cselekedetet, ugyanakkor hideg fejjel kiszámíthatja a hatást, s a teremtõ mozdulat végére lecsillapíthatja a robbanásig telített feszültséget.

Balogh István páratlan könnyedséggel, magabiztos lendülettel fest. Színkultúrája gazdag, erõteljes, gondolkodása kiérlelt, kompozíciói átláthatóak, mégis rafináltak, gyakran konkrét mûveket rejtenek magukba, amelyek vagy továbbkódolják az abban megtestesült üzeneteket, vagy a festõi nyelvezet szerves részeként a mondanivaló és koncepció artikulálását, plasztikussá tételét segítik. Az elemek összefûzése nemcsak a felszínt, hanem a kompozíció mélyrétegeit is érinti, mélységében is mozgást, lüktetést visz a képbe. A tiszta festõi kifejezés szándékával és erejével felvértezve alkot, de morálisan is végiggondolja jeleneteit.

Mûvei az érzékinek és a szelleminek, a változónak és az állandónak a különleges összhangját teremtik meg, miközben lázas indulatokat, tüzes szenvedélyt és mohó vágyakat, szelídséget vagy gonoszságot ütköztetnek, a bennünk rejlõ végleteket hozzák felszínre, megérinthetõ, felfogható közelségbe. Képeivel felismerteti velünk a másikban azt, amit magunkban hordozunk, de ambivalens nõ- és férfialakjaival, formakezelésével talányossá teszi jeleneteit és azok jelentését, elrejti eredendõ szándékát.

Van valami heroikus abban, ahogy a nagy festõegyéniségek eredményeit újrareprezentálja és átdolgozza, hogy elsajátítsa, magáévá tegye tudásukat, egyúttal megmérje általuk saját személyes mondanivalója és festõi teljesítményének súlyát. Bármilyen rafinált kompozíciókat talál is ki, legfõbb alkotói célja azonban az érzéki gyönyörködtetés, a plasztikus és a dekoratív, az élményszerû és a kigondolt vertikális és horizontális ­összekapcsolása a mûben.