címlap interjú krónika kultúra alapállás reflex humor sport In memoriam vers - nemvers hagyományaink korábbi számaink



[PDF változat letöltése]
{edition_name}


{storyphoto width="160" height="200" scaling="constrain" prepend="" format="" append="
\"%c\"

%c
fotó: %r (%R)

"}
Az idő jelei

Megfordult az idő, a kis szél és a kora délutáni zápor megtörte az elmúlt napok-hetek példátlan, sívó forróságát. Ebből a zápor utáni világból hirtelen kiérződik az ősz, és a közelítő tél. Jó a múlt hetek-napok sivatagi forrósága, por-világa után ez a kora őszi borongás. Megfürdött, frissült a világ, ám a dolgok alján érződik a melankólia, a közelítő tél szomorúsága. Nem a napi gond, nyűg, sűrű munka aggaszt, nem a hígabb nyári világ vége, hanem így, ősz felé menet, belesajog az emberbe az elmúlás szomorúsága. A természet közelsége hozza, a falu, ahol a fülledt nyári napokat töltöm, a hőségbe és a porba fulladt világ csöndje? Aligha tudom, ám annál biztosabban érzem a körülöttem lüktető világban.

A falu alszik a forró dunna alatt, napközben alig van mozgás, így estefelé állnak össze az utcabeliek egy kis beszélgetésre a szomszédos artézi kút mellett.

- Csak nem akar vége lenni ennek a szaharai hőségnek, minden kiégett, már öntözni sem érdemes, ilyet még az öregek sem pipáltak, - ez járja a kút körül. Estefelé az az egy-két óra kellemes, írásra, olvasásra való, kinn az udvaron, sötétedésig. Megéled az esti világ, elindulnak titkos útjaikra a macskák, és a falu kutyái is most pótolják a napközben elmaradt ugatásadagjukat. Hatalmas lepkék verdesnek a begóniák fölött, csupa titokzatos zaj ez a falusi szürkület, ez a falusi éjszaka - kakaskukorékolásig.

A határ, a máskor oly kedves hanyi táj is a hőség és a por foglya. A dűlőutak, mint porkígyók kanyarognak a majorok között: Gémesmajor, Rábarét, Kistölgyfa, Öntés, Miklósmajor, alámerülve a gyermekkor óceánjába. Az utak mentén porfedte akácok, szívósan idegyökerezett proletár-fái az idegen világnak; öreg, villámvágta jegenyék, félig holt diófák, ringlók, emberkéz rég nem illette bokrok, sövények. Dudva, gaz, embermagas dudvaerdő a majorok körül, ahol rég megholt béresek lelke lebeg, és éjszakánként öreg pásztorkutyák vonyítanak a holdra.

A Kardos-ér és a Répce között nyílegyenes a Herceg út, még az Esterházy-uradalom ültette hatalmas mocsári ciprusaival, elvadulva, foghíjasan: idővel a természet visszaveszi a magáét. A gödrös, szakadékos úton hőségtől megkergült nyulak, fácánok futkosnak, csípnek legyek, bagócsok; csak fenn, az eszeveszetten tűző napkorong alatt keringenek méltóságteljesen a héják. Teremtés előtti a csönd, szitakötő száll a horgászbotodra, a víz is rezzenetlen - együtt izzik veled a világ.

A napi körútját járó puskás vadőr hangja szólít vissza az időtlenségből. Ezt a "kurva demokráciát" szidja, ahol mindenki azt csinál, amit akar, tele van vadorzóval a határ, ahol ő hivatalból a vadak felügyelője lenne. Fiatalember, ennek mégis vadorzót termett, ellenséget a demokrácia, amelyre én akkor mindenemet föltettem...

- Aztán csak merjen szólni az ember! Jobb a békesség - mondja rezignáltan. - No, Isten áldja!

Lassan én is szedelőzködöm. Ma üres a szákom, a forróságot viszem haza a fejemben, a tűző napot a bőröm alatt, végig a hosszú Hercegúton, ahol megszállnak, és végig üldöznek a bagócsok.