Vivat Academia Online
http://vaonline.nyme.hu/?cmd=displaystory&story_id=751&format=html&edition_id=26
Hogyan lettem, voltam katona
Tanmese helyett valóság
Dr. Lükő István
csontcsillagos ezredes (szakaszvezető)
{storyphoto width="160" height="200" scaling="constrain" prepend="" format="" append="
\"%c\"

%c

 
 
"}

Valóságos íráskényszer tört ki rajtam, amikor elolvastam a VA múlt számában Bácsatyai professzor úr, írását "Hogyan nem lettem katona" címmel. Na, mondom: Pityu, már csak az maradt neked, hogy leírjad, hogyan lettél, és voltál katona.

Történt egyszer nagyon régen, mikor még a társadalmi jégkorszak korát éltük, kaptam egy hivatalos papírt, hogy menjek el a Tanács Házára, ahol össze fognak írni, meg orvosilag megvizsgálnak a katonaság végett. Ez volt a laktanyába vezető út első lépcsője, ami valójában egy "vegye le, lélegezzen, anyja neve" hangfoszlányokban maradt meg bennem. Kb. egy-másfél év múlva egy komolyabb ződes színezetű papírt kaptam, ami a sorozásra, és egy komolyabb orvosi vizsgálatra invitált.

Olyan sovány voltam, hogy az orvos őrnagy a kiálló csontok göröngyös felületén nem tudta megnyugtatóan elhelyezni és meghallgatni a szívverést. A magasságom és a súlyom különbözetének bűvös alsó határát súroltam, ami némileg előnyt jelentett, ugyanakkor féltem is, hogy kiszuperálnak, s akkor hogy nézek a férfitársak, a rokonok szemébe. A kompro-­misszumos döntés az lett, hogy szakszolgálatra alkalmas, amit persze akkor többedmagammal abszolút nem tudtunk értelmezni. Valami olyasvalamit hoztunk ki belőle, hogy ezzel nem az első vonalban, hanem attól ötven méterrel hátrébb leszünk ágyú, vagy tank töltelékek.

Október 28-án bevonultam több ezer sorstársammal együtt. Előtte azonban a deszocializáció szakaszában alapos civil siratót tartottunk, ahol az elhullatott könnyeink ezerszeresét fogyasztottuk változatos alkohol formájában. Újabb orvosi vizsgálat és katonás eligazítás után elláttak ruhával, ami feltűnően sárga és zöld volt. További jellemzője a szerelvényemnek, hogy egy gomb se volt rajta. Tehát szorgalmasan hozzákezdtem felvarrni a lopott gombokat először az ingemre, majd a zubbonyomra, és a 2-3 számmal nagyobb és hosszabb köpenyemre. Ebből persze mindig az sült ki, hogy az emeletes ágyak egyikének a tetején gubbasztva állandóan tűvel a kezemben matattam. Amikor bejöttek az "elöljárók" a szobába, mindig "föl, vigyázz!"-t vezényeltek, mire én az emeletes ágyban felállni igyekeztem, ami persze mindig a tű mellé szúrásával végződött. A második nap estéjén már csontig véres volt a bal kezem.

Már az első reggel komoly reggeli tornát vezényeltek, ami úgy kezdődött, hogy a foci pályát békaügetésben kellett volna körbefutni. Én már az első 10 méter után levelibéka módjára terültem el és sötétítettem el magam elől a napot. Mikor a heveny "föl, futás tovább!" vezény-üvöltésre feleszméltem, több tucat újonc (kopasz) társamat láttam hasonló testhelyzetben a salakos pályán. Pár napos katonák voltunk, de még mindig nem akartam elhinni, hogy bevonultam.

November elsején átvezényeltek a lakóhely közelében lévő B-re, ami 450 km távolságot jelentett. Amikor megérkeztünk a Kempinskyhez közel sem járó szálláshelyünkre, feltűnt, hogy a fák 60 fokos szögben állnak. Állandóan fújt a szél. Itt pontosan pozícionáltak engem, amikor az őrmester közölte velem, hogy én "olyan kopasz vagyok, hogy a villanykörte hozzám képest sündisznó". Rögtön tudtam, hogy nem én vagyok a tábornok. Ezen némi hahotázással próbáltam túltenni magam, aminek a jutalma nem maradt el: aznap, meg még n+1-szer (ahol n tart a nagyon sokszor felé) kellett felmosásilag magamévá tenni a körlet 200 méteres folyosóját. Mert hol a kövezet volt túl tarka, hol a vízcsap kereszteződött a zebrával és csíkos víz folyt belőle. Ezen elfoglaltságom általában este 10-től hajnali 1-2 óráig tartott, így a jártasság és készség didaktikai fogalmát perfekt megtanultam.

Jött a fegyveres kiképzés. Sose felejtem el őrnagy uram (akarom mondani elvtársam) iróniából halálfélelembe torzuló arcát, amikor megpillantotta kezemben a kibiztosított kézigránátot kissé elbizonytalanodott totyogó lépéseim láttán. Határozott utasítására végül eldobtam.

Az éleslövészet sem volt akármi. Hideg téli napon teherautóra pakoltak, és vittek minket a hozzánk simuló Kalasnyikovunkkal és 9 lőszerünkkel együtt. Kint a lőtéren nagyon sokára került rám a sor. Addigra már elkékült a fagytól több testrészem, meggémberedett a kezem. Megkaptuk a lőszereket és a parancsot: "Cél a körkörös mellalak alsó széle közepe, rövid sorozattal. Tűz!" És lőttünk.

Felállítottak mindnyájunkat, majd a céltáblák felé indult a főhadnagy és a lőtérparancsnok, hogy értékelje a raj teljesítményét. Már gyanús volt a dolog, mert félútról sapkacsapkodások és kötőszavak kíséretében visszafordultak. Közölték, hogy egyikünk sem talált bele a céltáblába. Érthető okokból azonnal "tüzet szüntess!" vezényszó hangzott el.

Így estem át az első lövészetemen. De akkor már közeledtünk az alapkiképzés végéhez.

Ha az olvasók tetszésnyilvánítását érzékelni fogom, akkor teletöltöm PC-met írópatronnal, és egy újabb felvonás írásával a 24 hónapos szolgálatom kacagtató, egyben megrázó és jellemformáló, szocializáló történetét folytatom.