A Nap, mint aki arra vár,

Hogy senki se legyen tanúja

Lomha ébredésének,

Hirtelen, sunyin az égen termett…

Bárcsak látnám ragyogó mosolyát;

Ahogy elsõ sugaraival az utcánkig nyújtózik,

S aranyhidat vet a megállóig!

Már nem is emlékszem,

Milyen az édes napfelkelte…

Álmos tekintetek bóklásznak a buszon,

Az utcákon hétvégi testek vonszolják

Magukat és az éjszaka élményeit.

Az érzés egy sejtelmesen áttetszõ,

Mitikus fátyolként borul ránk,

Igyekvõ lelkekre.

Az új nap adta csodák

Ott vibrálnak, a levegõben... – De csitt!

-hallod?

Csöpp csengésük erjedõben