A Nap, mint aki arra vár,
Hogy senki se legyen tanúja
Lomha ébredésének,
Hirtelen, sunyin az égen termett…
Bárcsak látnám ragyogó mosolyát;
Ahogy első sugaraival az utcánkig nyújtózik,
S aranyhidat vet a megállóig!
Már nem is emlékszem,
Milyen az édes napfelkelte…
Álmos tekintetek bóklásznak a buszon,
Az utcákon hétvégi testek vonszolják
Magukat és az éjszaka élményeit.
Az érzés egy sejtelmesen áttetsző,
Mitikus fátyolként borul ránk,
Igyekvő lelkekre.
Az új nap adta csodák
Ott vibrálnak, a levegőben... – De csitt!
-hallod?
Csöpp csengésük erjedőben