címlap interjú krónika kultúra alapállás reflex humor sport In memoriam vers - nemvers hagyományaink korábbi számaink



[PDF változat letöltése]
{edition_name}


{storyphoto width="160" height="200" scaling="constrain" prepend="" format="" append="
\"%c\"

%c
fotó: %r (%R)

"}
Nagyszalontai emlékek
Első hallásra Tisztelt Olvasó, bizonyára Arany János élete és költészete vagy a híres Csonka-torony jut eszébe Nagyszalontáról. Most mégsem a történelmi nevezetességeket és nem az irodalmi műveket szeretnénk bemutatni, hanem egy kevésbé ismert témáról írunk.

Böjte Csaba ferences szerzetes - ismertebb nevén Csaba testvér - 10 évvel ezelőtt hozta létre a Szent Ferenc Alapítványt. Ezzel azokat a rászoruló gyerekeket támogatja, akik árvák lettek, illetve családjuk valamilyen ok miatt lemondott róluk. Jelenleg ők már több százan vannak Romániában. Az első árvaházat Déván nyitották, azóta több otthont alakítottak ki, ahova Erdély városaiból és legeldugottabb kis településeiből érkeznek a gyerekek. Ők nem tudják és nem is érthetik, hogy miért alakult így a sorsuk, de szó nélkül elfogadják ezt a helyzetet.

2005-ben adták át a Szalontai Házat és következő évben a győri NYME Apáczai Kar elsőként ajánlotta fel a támogatását. Dr. Varga József docens, Pál Máriával, a Szalontai Ház vezetőjével szívügyének tekinti az élő kapcsolat kiépítését a két intézmény között.

Az Apáczai-kar tanító és szociálpedagógus hallgatói folyamatosan töltik szakmai gyakorlatukat Erdélyben. A győri gyakorlóiskola pedagógusai pedig akkor jelentkezhetnek önkéntes segítőnek, amikor nálunk elkezdődik a nyári szünet.

A rászoruló gyerekek nagy részének nincs hova hazautazni vakációra, ezért fontos a külső segítség a tanév végén.

Idén júniusban, két turnusban (összesen négyen) indultunk el a gyakorlóiskolából, hogy a játékok, könyvek, rajzeszközök mellett sok törődést és szeretetet vigyünk az árvaház kis lakóinak.

Nagyon jól ráéreztünk, hogy az utóbbiakból van a legnagyobb hiányuk. Ruhát, élelmiszert, játékot, technikai eszközöket, bútort, ill. egyéb tárgyakat, rengeteget kapnak (szerencsére sok a támogató), de a közvetlen emberi segítségnek örülnek a legjobban.

Szinte hihetetlen volt, hogy ezek a kisdiákok még a nyári szünetben is a szorzótáblát, az olvasást és a helyesírást, akarják gyakorolni.

Folyamatosan kellett dicsérni őket, az elismerés, a megerősítés a sok kedves mosoly jobb teljesítményre ösztönözte őket. Szinte kifogyhatatlan energiával dolgoztak több órán keresztül.

A nevelők létszámához képest sok a gyerek, ezért az egyéni foglalkozás nehezen oldható meg. Egymás szavába vágtak, amikor meséltek, vitatkoztak, hogy ki fogja meg sétánál a kezünket. Nehezen tudtuk észérvekkel megindokolni, hogy az étkezéseknél miért az egyikük mellé ültünk az asztalhoz és nem a másikhoz. A terítés, az önkiszolgálás, a mosogatás, olyan természetes volt számukra, mint a mi gyerekeinknek a játék. Vannak köztük hat-hét évesek is, akik már most okosan együttműködnek társaikkal, szó nélkül kiszolgálják egymást. Az összetartozás mindegyiküknél alapvető, hiszen nincsenek ott a szüleik, akik megoldják helyettük a feladatokat.

Természetesen az igazán örömteli esemény számukra is a játék. Ezek közül a sportos, mozgásos játékok ugyanúgy lelkesítik őket, mint a társasjátékok, kirakók, építők stb. A foglalkozásokon megfigyelték a szabályokat és aktív résztvevői voltak a tevékenységnek.

Minden apró figyelmességünkért nagyon hálásak voltak, érzelmeiket és szeretetüket őszintén megélték és ezzel elvarázsoltak bennünket. Erőt adtak a másnaphoz, feltöltődtünk az újabb 24 órás szolgálat előtt.

Az egy hét gyorsan eltelt, de elevenen élnek az emlékeink, minden kis történetet máig emlegetünk, és lehetőség szerint ismét vissza szeretnénk menni hozzájuk!