%c

Az 5-10. századig Európa döntő változásokon ment át. A Nyugat–Római Birodalom összeomlása (476) után, a kontinens nyugati felén félig meddig romanizált, kisebb-nagyobb germán államok jöttek létre. A gótok, vandálok, longobárdok, frankok államai utóbbi kivételével nem bizonyultak tartósnak. Keleten a hunok után a kisebb germán államocskák nem tudtak ellenállni a keletről érkező szláv bevándorlásnak, amelynek egy része az európai kultúrát évszázadokig tovább vivő és azt megőrző Bizánci Császárság határaira zúdult a Balkán-félszigeten.

A Kárpátok között szintén több kisebb államalakulat jelent meg, a kvádok, markomannok, longobárdok után az avarok érkeztek, akik némi stabilitást hoztak a Kárpát-medence középső vidékein (6-9. század).

Az egymással is háborúzó, belső anarchiába süllyedő nyugat kapcsán nem véletlenül jelent meg a közkeletű, „sötét középkor” elnevezés. A folyamatos háborúk, vándorlások komoly gazdasági, műveltségi visszaesést hoztak, a népességmozgás és a központi szervezettség, a stabil piacok hiánya miatt több évszázados visszaesés következett be.

Ez a visszaesés a gazdaság minden ágát, így a mezőgazdaságot is sújtotta. Különösen megsínylette ezeket az átmeneti évszázadokat a szőlészet és a borászat, amelyről jól tudjuk a békés időszakokat kedveli, s a stabil gazdasági, politikai viszonyok, a kiszámíthatóság különösen fontos a szőlőültetvények gondozásában. A belháborúk, seregek és népek vándorlása nem kedvezett az európai szőlőhegyeknek, nem véletlen, hogy a bortermelés az egész kontinensen jelentősen visszaesett.

Azt a nézetet, amely szerint a korabeli Európában szinte teljesen felszámolódott a szőlészet, azonban nem fogadhatjuk el. Ezt arra alapozhatjuk, hogy a kor emberének bor iránti igénye nem sokat csökkenhetett, tehát fogyasztási igénye mindenképp megmaradt. A korabeli gyér írásos emlékek mindenesetre megőrizték számunkra, hogy ekkor is termeltek bort, még ha kisebb mennyiségben is. Feltételezhető, hogy a Rajna-vidékén, Itáliában, Provance-ban, az Alpok zárt völgyeiben, Görögországban, Dalmáciában, a Kárpát–medencében jelentősebb szőlők maradtak meg és élték túl a zűrzavaros évtizedeket.

Tudjuk például, hogy a bolgárok fogságába esett avar harcosok egyike szerint azért szenvedtek vereséget, mert az avar katonák a bor fogyasztásában mértéktelenek voltak és ettől elgyengültek. Az avar-bolgár háborúk mindenesetre épp a Kárpát-medencében zajlottak, tehát bor biztosan rendelkezésre állt ezen a területen is.

A nyugalom és műveltség szigeteinek minősülő egyházi központok, kolostorok közelében minden bizonnyal, már a 6. századtól fejlődésnek indult a szőlészet és a borászat. Ennek egyik oka az lehetett, hogy a régi római szerzők munkái, szőlészeti szakírásai a kolostorok könyvtáraiban átvészelték a pusztítást, s a latinul jól értő szerzetesek előszeretettel fedezték fel újra a fejlett ókori technológiákat.

A kolostorok száma ekkor indult gyors növekedésnek, s a kolostorok mellett majdnem mindig megtalálhatók voltak a szőlőskertek is. A bencések regulájában, amely épp ebből az időszakból származik, leírják, hogy egy szerzetes a napi munka függvényében mennyi bort fogyaszthat, igaz csak vízzel higítva. A „sötét középkor” kifejezés mindenesetre sokban sántít, hisz a műveltséget, kultúrát átmentő egyházi létesítmények, a később nagyhatalommá váló Frank Birodalom magas szintű kultúrája bizonyítja, nem általánosíthatunk ebben a kérdésben.

A 9-10. században meginduló újabb külső támadások, a népvándorlás újabb hullámai megint sokkolják Európát. Nyugaton, északon a normannok, délen, dél-keleten az arabok (mórok), a Kárpát-medencéből pedig a frissen betelepült magyarok kalandozásai tartották rettegésben a kontinens lakosságát. A pusztításokat teljes részletességgel leíró krónikákból jól látható, hogy a gyújtogató, fosztogató kalandozók egyik fő zsákmánya, a rengeteg értékes holmi között a kolostorok pincéjében tárolt bor, amely úgy tűnik komoly mennyiségben volt jelen.

Legszebb példája ennek, a magyarok egyik portyája a mai Svájc területén található Sankt Gallen kolostora ellen. A kolostort feldúló magyarok első útja a pincébe vezetett, s féktelen ivászat vette kezdetét, s a teljes borkészlet elveszett. A normann pusztításról olvasva pedig az is kiderül számunkra, hogy a korabeli éghajlati viszonyok miatt a mai Hollandia, Belgium, Anglia és Írország is alkalmas volt szőlőtermesztésre. A viking-normann nép igencsak szerethette a bort, mert felfedező útjaikra vittek magukkal szőlővesszőket, azt remélve, az új földeken majd termelhetnek a kedvelt növényből. Grönlandon és Izlandon ezt nem tehették meg természetesen, de az észak-amerikai partok mentén, ahova első európaiként eljutottak, valószínűleg ők ültethettek először szőlőt, a mai Kanada, USA keleti partjainál, amit egyes források szerint sokáig Vinlandnak (Borország) neveztek.

Érdekesség továbbá az a fontos tény is - ami az európai borkultúrát a későbbiekben meghatározta – a római alapokon megmaradó és tovább élő borászat erős keleti hatásokkal találkozott, mivel a keletről érkező, egyébként borkedvelő és azt készítő népek új szőlőfajtákat, új technológiákat hoztak be, és terjesztették el azokat. Gondoljunk csak az ősi magyar szőlőfajtákra, amelyek a honfoglalással kerültek be a Kárpát-medencébe és mai napig néhány létezik közülük!( Leányka, Királyleányka, Hárslevelű, Juhfark, Ezerjó…stb.)