%c

- Honnan szereztél tudomást erről a képzésről?

A Szingapúr-mániám 2006-ban kezdődött. Az AMI-val kinn voltunk a Velencei Építészeti Biennálén, s ott nagyon tetszettek az ázsiai pavilonok, és elhatároztam, hogy kimegyek tanulni Távol-Keletre. Kb. 1,5–2 év szervezőmunka után sikerült kijutni. Felvettem több külföldi sulival a kapcsolatot és végül a szingapúri Raffles Design Institute fogadott. A két intézmény között így jöhetett létre cserediák kapcsolat.

- A tandíjat ezek szerint nem neked kellett állni, de a többi költséget te álltad?

-Igen, de kaptam támogatást a Erdészeti és Faipari Képzést Támogató Közhasznú Alapítványtól és a Martin Hamer alapítványtól, és nagyon hálás vagyok Wesztergom Ica néninek is, aki rengeteget segített.

- Hogyan teltek a napjaid Szingapúrban?

- Egy modult vettem fel, ami heti 1 órát jelentett. Ez önmagában nem sok, de kaptunk annyi feladatot, ami kitöltötte az időmet. Persze rengeteget kirándultunk a helyiekkel, sok barátra tettem szert. Meg akartam ismerni a szigetet, az embereket, a nyelveket. Kezdetben az olyan egyszerű ügyek is külön feladatot jelentettek, hogy megtaláljam, hol lehet venni kenyeret, vagy palackos vizet.

- Megszeretted a keleti ízeket?

- Szingapúr nagyon sokszínű hely. A koreaitól a vietnámiig minden ázsiai ország képviselteti magát. Nem mondhatom, hogy mindenfélét kipróbáltam, mert annak ellenére, hogy kikötőváros, a tengeri herkentyűk és ételkülönlegességek drágák. Az indiai és thai konyha állt közelebb az ízlésemhez. A sült levél fokhagymával és mogyoróval sütve, némi szójaszósszal nagyon finom...

- Így képzelted el itthon Ázsiát?

- Világvárosba érkeztem. Szingapúr amolyan hamis Ázsia, és én korábban nem jártam keleten. Nincs szabad tengerpartja, mert kéregszerűen veszi körül a kikötők konténerlerakata. Itt minden a kereskedelemről szól. Annak ellenére, hogy az egész egy hatalmas gépezethez hasonlítható, nagyon odafigyeltek az életterükre. Rengeteg a zöld felület és harmonikus egyensúlyban tartják a természetes és mesterséges környezetet. A központját erőteljesen fejlesztik, tulajdonképpen versenyben tartják a világ nagyvárosaival.

- Mi volt az, ami idevonzott?

- Az érdekelt, hogy ők hogyan tanulnak, a szakmán belül hogyan képezik magukat, hogy olyan terveket tudjanak letenni, amiket a biennálén láttam. Nem annyira az volt az érdekes, hogy melyik ázsiai országba megyek, mint inkább, hogy megismerjem az európaitól eltérő képzési rendszert.

- Megtudtad a titkot?

- Az európai módszert - ha van ilyen - csak a soproni képzésen keresztül ismerem, ami a végeredményeket összehasonlítva különbözhet már akár a bécsitől is. A terméktervezés-módszertan tantárgyunkon belül sok hasonlót tanultunk, mint ami szerint kint is terveztünk, de nálunk ezek a gyakorlatba nincsenek tudatosan átültetve.

Lényeges eleme a kinti képzésnek az ütemterv, ami alapján már a kezdetkor tudom előre, hogy melyik héten, melyik nap mivel fogok foglalkozni, mikorra és mivel készülök el. Mindent precízen meghatároznak, nincsenek céltalan firkák. Például tanultam gyűjteni. Háromszor szükséges a gyűjtés a tervezés során, meghatározott időben. Ez meglepően hasznosnak bizonyult.

Tanultam a gondolatok letisztázását, a tervezési szükségletek, követelmények pontos meghatározását. Tanultam tervfejlesztést, döntéshozást. Igazából nem volt semmi idegen a munkafolyamatban, ezeket vagy ilyesmiket itthon is csinálunk, de amíg itthon inkább a végeredmény számít, addig a kinti iskolában magát a tervezési folyamatot is értékelték. Látványos volt, ha valamelyik hallgató kihagyott pár lépést... Kevésbé érthető vagy indokolatlan megoldások születtek.

Ez nem jelenti azt, hogy ott mindenki tud tervezni. Éppen a mindenki kezébe adott módszer miatt sok középszerű terv születik.

Idézek egy április 7-i levelemből:

“Szerencsére a 3 hónapos teendőimmel tisztában vagyok. 2 feladat lesz, mindkettőre 6 hét. Ezekből az első hét a feladatkiadás, az utolsó a prezentáció. Nagyon szigorúan veszik a jelenlétet, az aktivitást. Még azt is megmondta Eric Lim, a tanárom, hogy mivel rajzoljak és mibe. Pár alapszabály:

- ami nincs benne a Vázlatfüzetben, az nincs, nem létezik,

- ha valami a Vázlatfüzetből kiesik, vagy csak ímmel-ámmal van abba beleragasztva, az nincs, nem létezik

- ami a prezentációra nem készül el, az nincs, nem létezik

- ha a Vázlatfüzet nem fekete borítójú, ezüstfeliratos, csigavonalasan dombornyomott, metálkék spirálos, A3-as és „by A’Zone Corp.-os”, akkor bármi is létezik benne, nincs, nem létezik.”

Nekem ezekre a korlátokra volt szükségem. Nem tudtam, hogy ezeket kerestem, de megtaláltam.

A csapatmunka és az együtt dolgozás már-már zavarba ejtő volt. Olyan önzetlenül és tisztelettel képesek együtt dolgozni, amivel eddig még nem találkoztam. Félelmetesek!

- Milyen feladatokat adtak?

- Nagyon jó feladatokat kaptunk, amiket próbáltam összhangba hozni az itthoni tervezési feladataimmal. Az első egy belsőépítészeti feladat volt, amit sikeresen teljesítettem: bekerültem az iskola élmezőnyébe. A II. félévben bútortervezési feladatot kaptunk. E mellett még egy pályázatra kötelezően kellett koncepciótervet készíteni, melyek közül a tanárok kiválasztottak hatot. Az enyém is köztük volt. Ez egy, a kínai Holdünnephez kapcsolódó „ökolámpás-szobor“ pályázat volt. A kínaiaknak és az indiaiaknak rengeteg ünnepük van, mindig lehet valamit ünnepelni. Ilyenkor a város összes utcáját feldíszítik lampionokkal. Erre kellett egy minimum 2m magas újrahasznosított anyagokból készült lámpást tervezni. Az egészet műanyag poharakból és műanyag hullámkartonból készítettem, kb. 4-5 hetes munkával.

- Az eredmény?

- 3. helyezést értem el. A díjjal 2000 szingapúri dollár és egy súlyos trófea járt, amit csak úgy tudtam hazahozni, hogy kidobtam az összes ruhámat... Mivel kötelezően csapatban kellett dolgozni, ezt a lámpást is egy kínai lánnyal, Weng Zenya-val közösen készítettük el, s a pénzen is meg kellett osztoznunk. A díjat a köztársasági elnök adta át. Nagyon féltem, hogy hasra esek előtte, de előzőleg teletápláltam magam pozitív gondolatokkal, hogy „talpraesett vagyok, nem hasraesett“, így aztán sikerült rendesen átvennem.

- Tanáraid hogyan viszonyultak az utadhoz?

- Az első prezentációm után írtam nekik, mire nagyon kedves és elismerő válaszokat kaptam. Eleinte féltettek, de látva, hogy boldogulok, már biztosan örültek. Tervezem, hogy előadást tartok majd az útról. Összegyűjtöttem a kintről küldött leveleimet, képeslapokat, amiket én rajzoltam, ezekből pedig kiállítást tartok majd. Ezekben benne van az összes vicces problémám és örömöm, amik ott adódtak.

- Például?

- Az egyik legkedvesebb emlékem az, amikor tudatosult bennem, hogy nem négyen lakjuk a szobát: megjelentek a gyíkok. Szabad bejárásuk volt hozzánk és nem tudom, hogy örömükben, vagy bánatukban tették, de nagyon nagy hangzavart csaptak: iszonyatos frekvencián sípoltak. Volt egy másik állat is, aminek nagyon érdekes hangja volt, és bár sosem láttam, kopasztott gyíkmadárnak képzeltem. Ez ébresztett hajnalban kakas helyett.

- Mit tanácsolnál azoknak, akik szeretnének külföldön tanulni?

- Mindenkinek javasolni tudom, hogy már az 1-2. évben találja ki, hogy hová akar menni, és kezdje el összeszedni rá a pénzt. Nekem erős másfél év kellett, hogy hivatalos keretek között valósulhasson meg ez az út. Hosszú idő, de kellett ennyi.

hg