Vivat Academia Online
http://vaonline.nyme.hu/?cmd=displaystory&story_id=845&format=html&edition_id=41
Algériai capriccio 2009.
Szalay László
{storyphoto width="160" height="200" scaling="constrain" prepend="" format="" append="
\"%c\"

%c

 
 
"}

A tengerbe nyúló hatalmas beton hullámtörőn sétálgattunk, amikor oldalt a homokban egy halászhálót javító kisebb csoportra lettem figyelmes. Megálltunk és elkezdtem nézni, hogy kötözik össze az elszakadt szálakat. Egyikük, Rabah kisvártatva odajött és arab-francia keveréknyelven kezdett el magyarázni. Algíri vendéglátóm, Hacene felvilágosította, hogy az egyetlen közös nyelv az angol volna. Egy gyors „Welcome” után hamar rájöttünk, hogy a társalgás folytatására megmaradó lehetőség az lesz, ha Hacene tolmácsol. Rabah sokáig élt Franciaországban, majd hazatért szülőföldjére, hogy innen kövesse Mohamed útját. A halászatból meg lehet élni, s rá van bízva a tengerpart egy sávjának felügyelete. Komolyan veszi a munkáját, egyik nap láttam a szálloda ablakából, hogyan gyűjtik össze beosztottjai a szemetet a tengerpart homokjából. A szemetet, melyből errefelé nem kevés található. Sajnos lépten-nyomon beleütközik az ember. Reggel nyolc-kilenc óra tájban szokott visszatérni a tengerről, s a zsákmányt azon nyomban el tudja adni az odasereglő vásárlóknak. Meghívott a másnapi piacára, s nekem is ígért egy-két halat, némi fejtörést okozva ezzel, mert az ajándék visszautasítása barátságtalan gesztus volna. Elképzeltem a szálloda biztonsági őreinek tekintetét, amint vízcseppeket fröcskölő halakkal a kezemben lépek át a fémdetektoros kapu alatt. Aztán a sors bölcsen megoldotta problémámat, az éjszakai széllel felborzolt tenger hullámai nem tették lehetővé a másnapi halászatot.

Rabahhal való találkozásom idején már volt némi tapasztalatom az algérok vendégszeretetét illetően. Az egykori lenyűgöző arab kultúra máig tartó hatásának vélem, hogy a messziről jött idegent vendégnek tartják, s az ismerkedés szellemi (letapogató) eszmecseréje után kisebb-nagyobb ajándékkal engedik tovább útjára. Ily módon kaptam vacsora közben alkalmi asztaltársaimtól sajtot, narancsot vagy éppen egy üveg vizet. A halász egy általam még sosem látott fajta, enyhén bűzölgő kagylóval pecsételte meg ismeretségünket, a gyümölcsárus egy szem cseresznyét nyújtott át mosolyogó, útra engedő tekintettel a datolyavásárlás után. Egy matematikaprofesszor egy kalapot ajándékozott nekem, gazdagabb lettem filteres kakukkfűvel, konferenciakiadványokkal, egy tolltartóval, két gyönyörű díszes, kagylóberakásos rézvázával, de leginkább egy nagyszerű, magamban szétterülő, jóleső érzéssel. A magyaros vendéglátás ismeretében is zavarba ejtő volt az algíri vendégszeretet. Egyszer, hosszas győzködés után rávettem Hacenet, hogy én fizethessem a kávénkat egy éppen felénk tartó kávézóban. A pultosnak átadtam egy szakadt kétszáz dínáros bankjegyet, aki hosszasan és mogorván nézett rám. Fogalmam sem volt, hogy mi baja van velünk. „Nem tetszik neki, hogy te fizetsz” – világosított fel Hacene. A nemzetközi konfliktust megelőzendő visszakértem a pénzemet, s vendéglátóm fizette ki a kávék ellenértékét a megenyhült fickónak.

Mikor az Air Algerie Boing 737-es gépe begördült Algír vadonatúj nemzetközi repülőterére, egyből szemembe ötlöttek a golyóálló mellényes, géppisztolyos katonák. Katonai ellenőrző pontok vannak a repülőtér előtt, a főbb utakon, autópályákon. Rendőrök irányítják az autókat a körforgalmakban, útkereszteződésekben. Biztonsági őrök dolgoznak a szállodákban, az egyetemeken. Mindannyian azt a törékenynek tűnő és nem túl régi békét őrzik – akár erővel is – amely a modernizálódó Algéria egyik legjelentősebb eredménye az előző évtized után. Az ezredforduló előtt még a helyi lakosok számára sem volt biztonságos hely saját hazájuk. Iszlám fundamentalisták egy csoportja bent az egyetemen, sok ember szeme láttára gyilkolta meg az egyetem rektorát, mert felszólalt a fundamentalizmus és a terrorcselekmények ellen. A robbantások, emberrablások nem voltak szokatlan jelenségek. Szerencsére a helyzet mára megváltozott, az ortodox félkatonai csoportok lényegében elszigetelődtek, és nehezen megközelíthető helyekre szorultak vissza. Sokfelé látható építkezés, főként török és kínai cégek irodaházakat, szállodákat, egyetemeket, utakat, hidakat építenek. Fokozatosan javul a kapcsolat az egykori gyarmatosító Franciaországgal is. Készül a villamospálya az egyetem felé, a metrót is szóba hozta valaki. Nem túl régóta üzemel az a vízmű, amely a tengervízből édesvizet állít elő, s ennek eredményeképpen mindenhol (!) és mindennap (!) van víz Algírban. Készen lett a Nemzeti Könyvtár, s nemsokára az 1200 km-es tengerparttal párhuzamosan autópálya vezet majd végig. A környezetszennyezéssel mára már legalább tisztában vannak, nyilván ez az első lépés a megoldás felé.

A rendkívüli természeti adottságokkal rendelkező Algéria egyelőre nem használja ki a turizmusból adódó lehetőségeit. Igaz, ehhez még nagyobb biztonságra, jobb közlekedésre, új szállodákra, egyszóval modern infrastruktúrára lenne szükség, és mindezekkel együtt nagyobb tisztaságra. Számomra most egyértelműnek tűnik, hogy mit nyerne ezzel az ország. Lehet, hogy attól félnek, ezzel veszítenek is valamit. Talán igazuk van…

Algéria Afrika második legnagyobb országa, nevét a fővárosáról, Algírról kapta, melynek jelentése „szigetek”, a tengerpart melletti egykori szigetekre utal. Az ország legnagyobb részét a Szahara adja, melyet az Atlasz hegység választ el a tengerparti mediterrán síkságtól. Nagyon jelentős kőolaj és földgáz készletei vannak, ezek eladása Afrika egyik leggazdagabb országává teszik. A föníciai, római, arab, török időszak után 1830-tól kezdődően a francia befolyás egyre növekedett, fokozatosan nőtt a gyarmatosító telepesek száma. Az 1962-ben bekövetkezett függetlenségig hosszú utat kellett bejárni. Azóta az önállóság nehézségeivel küzd az ország több-kevesebb sikerrel.

Az egyetemen tartott előadások után Algírt idegenvezetővel jártam be. A Kasbah zegzugos, szűk utcáin sétálva az Algíri csata című mozifilm jutott eszembe. Társam, mintha gondolatolvasó volna, nemsokára arra helyre vitt, ahol Ali la Pointe-t, a nemzeti függetlenségért küzdő nemzeti hőst három másik emberrel együtt felrobbantották a francia katonák. A kis múzeum egyik megrázó darabja az a fénykép, amely a felrobbantott ház romjait örökítette meg. A Kasbahtól délre, a város másik részén található hatalmas emlékmű (a város egyik szimbóluma) aljában berendezett múzeum méltó emléket állít a függetlenségi harcoknak. A környéken levő, állítólag drága lakások melletti parabolaantenna erdő lehet, hogy egyszer bekerül a Guiness rekordok könyvébe az egy négyzetméterre eső forgásparaboloidok számával. Bár a franciák által épített városnegyed (is) kissé elhanyagolt, de Algír legkellemesebb részének tűnik.

A bennem kavargó emlékek önálló életet élnek, egyesek letisztulnak majd, mások elfelejtődnek az idő múltával. Az élmény örök. Shukran Algerie!

Szalay László