címlap interjú krónika kultúra alapállás reflex humor sport In memoriam vers - nemvers hagyományaink korábbi számaink



[PDF változat letöltése]
{edition_name}


{storyphoto width="160" height="200" scaling="constrain" prepend="" format="" append="
\"%c\"

%c
fotó: %r (%R)

"}
Pszeudometamorphosis

Mindig is élvezte, ha kilóg mások közül.

Kiskorában erősebb akart lenni, mint a többi fiú, hiszen ebben a korban még az dominál, ha valaki jól oda tud sózni a másiknak.

Kamaszkorban a ravaszság és az okosság lépett vágyainak középpontjába. Be tud-e csapni bárkit, akit akar? Rájönnek-e, ha hazudik; elő tudja-e úgy adni aktuális sztoriját, hogy elhiggyék? Lételeme volt, hogy olyan találós kérdéseket, problémákat fejtsen meg, amelyekre mások nem tudták a választ.

Ifjúkorban járt, amikor magas fokú igazságérzet és humanizmus kezdte vezérelni. Mindenkiről mindig tudni szerette volna, hogy mit, miért tett? A jótett helyébe kegyet, ajándékot adott volna, a rosszcselekedeteket viszont kegyetlenül büntetni kívánta.

A fiatalkor és a felnőttkor határán a jó kinézet került vágyai középpontjába. Helyesebb-e ő, mint az a fiú a túloldalon, aki azzal a szőke bombázóval megy? Markánsabb arca van-e, mint az osztályban annyi lánynak tetsző, sármos, negyvenes tanárnak? Ki a legjobb pasi az egész iskolában, ha nem ő?

Felnőttkorának elején már a műveltséget tartotta szem előtt. Mindenről tudni akart mindent. Lexikonok, szakszótárak, enciklopédiák és tudományos könyvek százait böngészte át, noha azelőtt nem szeretett olvasni. Minden kezébe kerülő filmet megnézett, minden regényt elolvasott, csak hogy a műveltsége egyre magasabb fokra jusson.

Végül – egyesítve minden addigi elképzelését az ideális lényről – Istenné akart válni.

*

Épp a virágokat öntözgette kertjének egy szegletében, amikor Isten lett.

Pont előtte nézte meg az óráját, 14:27 percet mutatott.

Aztán, egyik pillanatról a másikra, mindenből kilépett.

Nem csoda, hiszen Isten némileg kívülről szemléli a Világegyetemet, és benne mindent és mindenkit. Eggyé válik azzal, mégis felette van. Érdekes kettősség, amit érezni kell, elmondani nem lehet.

Ő pedig Istenné vált, és ezt abban a téren és időn kívüli létben rögtön tudta is.

Amíg ember volt, azt hitte, Mindenhatónak lenni fantasztikus, felemelő, semmihez sem hasonlíthatóan csodálatos dolog – hiszen AKÁRMIT megtehet –, hátulütők nélkül.

Tisztában van a Világ összes természeti törvényével.

A múlt, a jelen a jövő, és az időn kívüli lét minden titkáról fellebbenik előtte a fátyol, és nem csak egyszerűen tud mindent, de átlépheti a határokat, sőt: újakat is teremthet.

Ez a lét azonban némileg más volt, mint amilyet ő vízióiban elképzelt.

Abban az időn kívüli pillanatban, amikor Mindenhatóvá vált, ő lett a Vég és a Kezdet; az Alfa és az Omega; a yocto- és yottaméter átmérőjű világok totális ismerője; látott, hallott, érzett mindent, ami valaha történt és történni fog…

Ősrobbanások múltak el, világegyetemek születtek és omlottak össze, civilizációk éledtek újjá és semmisültek meg; és ő ezt mind egyszerre érezte…

Ő, aki – még az átváltozás előtt – attól is rosszul lett, amikor egy elütött kiskutyát látott az út szélén agonizálni, most, emberi aggyal nem felfogható számú élőlény kínjáról, pusztulásáról volt kénytelen tudni egyetlen, fizikailag nem értelmezhető időtartomány eltelte alatt.

Legjobban azonban a Föld nevű bolygón történő események viselték meg.

Látta, ahogy az egyre nagyobb értelemmel bíró őskori majomcsordák kiirtják egymást, egészen addig, amíg csak az egyetlen, két lábon járó, felegyenesedett faj el nem árasztja a Földet.

Látta a technikai fejlődés nyomában járó világméretű szenvedést; a szent szavak és ideológiák mögé bújtatott uralomvágy által szennyes sárba tiport élethez való jogokat.

Érezte az elnyomottak milliárdjainak reményét, ahogy egy jobb élet után sóvárognak, és elpusztulnak anélkül, hogy vágyaik megvalósulnának; érezte, miként alacsonyodik a homo sapiens sapiens állatnál alacsonyabb létformává az őrjítő szükség oltára előtt, és fordul saját sorstársa, vagy önmaga ellen.

Tanúja volt megannyi árulásnak, de semmi sem viselte meg annyira, mint amelyet saját fiával tettek – ha ember lett volna, tehetetlen kínjában lekaparta volna az arcáról a bőrt, mert végig kellett néznie, miként ostorozzák véresre, köpik le, alázzák meg és szögezik fára az egyetlen bűntelen teremtményt, aki valaha is ezen a planétán lakott.

Az a sok jó és szép, ami a világban történt, képtelen volt elnyomni azt a felfoghatatlan szenvedésáradatot, amit Istenné válásakor érzékelt.

Sokszor közbelépett volna, semmibe sem került volna neki, de nem tehette, hiszen megadta az embereknek a szabad akaratot, és még az Isten sem adhatja fel saját elveit…

Úgy érezte, lelke végtelennyi sebből vérzik, amelyet az általa teremtett élőlények okoztak azzal, hogy egymásnak és maguknak ártanak minden lehetséges módon.

Azonnal megértette, hogy az időn kívüli lét miatt soha nem fognak enyhülni azok az érzések, amelyek Mindenhatóként érték, s hogy ÖRÖKKÉ látni és érezni fogja MINDENKI kínját.

Ha ember lett volna, rögvest agyvérzést kapott volna a rettenetes sokktól, de mivel Isten volt, kilépett saját lényéből, és…

Ismét ember lett.

*

Felkelt a kert kiszáradt földjéből, leporolta magát, és szédelegve nézett körbe.

Még mindig a hatása alatt volt az átélt élménynek, amelyről nem tudta: megtörtént-e, vagy a forróság miatt kapott naszúrás következtében játszott vele elméje ily kegyetlen játékot.

Az óra még mindig 14:27-et mutatott.

Belefájdult a feje, ha arra gondolt, ami előzőleg történt vele, de sokkal kevésbé volt intenzív az élmény, mert emberként már nem látta egyszerre azt a végtelennyi sok képet.

Óriási megkönnyebbülés lett rajta úrrá.

Most már ember akart maradni, haláláig. Nem számít, hogy sebezhető, hogy az élete véges, hogy térbe és időbe van bezárva – mindez inkább nyugalommal töltötte el.

Minden a megfelelő fiókba került a lelkében.

-Istennek sem könnyű lenni – mondta egy félmosollyal, majd felnézett az égre, ahol fehér felhők gyülekeztek.

Az egyik nagyon különleges alakot formált, és az összes többivel ellentétben mozdulatlannak látszott, ami a feltámadó szél miatt teljesen irreálisnak tűnt.

A felhőben egy mosolygó emberi arcot vélt felfedezni, ez az arc pedig azt sugallta, amit ő is érzett magához térése után: minden a helyére került…

Aztán a felhő eltűnt, ő pedig megrázta a fejét, és elindult a ház irányába.

Tarsoly Zsolt

szociálpedagógus hallgató

NYME-BPK