%c

115 vers, mégis egy karcsú kötetbe belefér.

A versek legtöbbje a 2009. év termése: 50 vers a 115-ből. Többet olvashatunk a 2006. év datálásával, ám a 2007-2008-as években írtakból 14–14 került e kötetbe. Valószínűleg azért, mert ezek kimaradtak az egyébként 2008-ban három kötetben is kiadott terméséből.

Mint minden kötetét, a mostanit is egyetemünk Alkalmazott Művészeti Intézetének festőművésze, Mészáros György illusztrálta mesteri módon. Mondhatnánk, költő és grafikus egy húron pendülnek, hiszen a szám szerint 45 illusztráció – amellett, hogy önálló művek -, nyomatékosítja, megerősíti a versben foglalt gondolatokat, derűvé oldja a súlyos érzelmeket, a csöndes melankóliát, s felerősíti a humort. Így bizony szerzőtársakról szólhatunk, kettejük műve ez a formás, ízlésesen nyomtatott könyvecske. A kivitelezés, a megjelenítés azonban Hillebrand Imrének és a Hillebrand Nyomda munkatársainak köszönhető.

A vers a legszemélyesebb irodalmi műfaj. Az „én”-t tükrözi minden sora. A költő, Winkler András professzor már régóta versel, ám 1999 óta jelenik meg az olvasóközönség előtt köteteivel. Volt esztendő, amikor három műve is megjelent, köztük az „Umleitung” német nyelven. Polihisztor ő, a faipar kiváló mérnöke, leendő mérnökök nagytudású és szerető oktatója, tanára, s mint látjuk, író is. Sokakról tudjuk, hogy a reáltudományok művelőjeként művészek is voltak. Bolyai János kitűnően hegedült. Apjával, a szintén Európa-szerte ismert matematikussal, Bolyai Farkassal zeneelméletet, sőt, drámákat is írtak. Eötvös Loránd, a fizikus művelődéspolitikusnak sem volt utolsó, amint azt „Az egyetem feladatáról” című munkája is bizonyítja. Még számos példát hozhatnék a hazai és az egyetemes kultúra történetéből. Winkler András is sokoldalú. Alkotott jelentőset mérnökként, s immár a sokadik kötetével megjelenik lírikusként. S hogy a zenével mily szoros a kapcsolata, milyen hangja van, és hogy tud énekelni, azt diák- és tanártársai tudják leginkább tanúsítani.

A költő Winkler András – életkora szerint csak nemsokára – de szóban és tettben hetvenkedik. Hetvenkedik és kacérkodik. Kacérkodik a valósággal, az idő múlása hozta helyzet- és állapotváltozással. Az idő múlása – szerencsés esetben, mint e kötet is tanúsítja – bölcsebbé teszi az embert. Tudja jól, hogy a szeretet, az okosság, a játék, a bolondság a tartópillérei egy tartalmas, teljes életnek.

Winkler András legújabb kötetének versei – témájuk szerint – akár csoportosíthatóak is.

Főbb témakörei:

- az élet szeretete

- a fa, az erdő, a természet szeretete,

- országa és magyarsága, önnön eredete, származása

- az elmúlás, a kor melankóliája

- a vers, a szó mágiája

- a humor, a keserédes humor

Az élet szeretete és élvezete tűnik ki több versében is, melyeknek témája – fontossági sorrendben – a mosoly, a szerelem, a bor, a sör, mely utóbbiról szívesen lemond, ha az meleg.

A fa, az erdő, a természet Winkler András lényétől, gondolataitól és érzelmeitől elválaszthatatlan. A „Fohász az útmenti fákért, az „Erdőben”, a „Bánat”, az „Ősz” az „Időváltozás”, a „Kövek”, a „Holdgyerek”, s még jó néhány verse szól kedvenc témájáról, a természetről, s az azt művelő emberről és eszközökről.

Országa és magyarsága, szeretett városa Sopron sokat, mint mindig aktív, felelősen gondolkodó közéleti embert, most is foglalkoztatja. A Hazám, a Szocializmus, az 1956 után, a Lokálpatrióták, a Sopron, grafikában az elmaradhatatlan szimbólummal, a tűztoronnyal, erről az erős kötődésről tanúskodnak. A Kárpát-medencei haza sok-etnikumú valósága büszkeséggel tölti el, amikor eredetéről szól. MAGYARSÁG című verse akár hitvallás is lehetne. Talán a legtöbbet az elmúlás, a kor melankóliája, s az élet rendjébe való belenyugvás foglalkoztatja a költőt. Hite, Istenbe vetett bizodalma átcseng a sorokon.

Az Újév, az Előrelátás, a Menekülés, a Változás, az Öregség, a Ballagáskor és még sok más verse a múltba tekintés, az egykor volt szépségek, örömök számbavétele. Kétes dicsőség számára, hogy arcképe felkerült az egyetem falára: Kétes dicsőség – mondja, lógni bekeretezve a falon. Szörnyű álmokkal viaskodik, sorra veszíti el szeretteit, ám sejti, hogy a szerető lelkek majdan újra találkoznak – odaát. Ha szépet álmodik, akkor erdőben jár, s nyírfa fogja a kezét.

Sokat gondol évtizedek óta szeretett társára, Erzsikére is, akivel együtt éltek át, s élnek meg egy teljes életet.

A költő Winkler András számtalanszor szól a versről, a verselésről.

Az elérhetetlenhez című versében gyönyörűen szól a rímben való megnyilatkozás kényszeréről:

A verset keresem mindig.

Régen rabul ejtett.

Mikor megszülettem

ott zenélt mellettem

mindenhol kísértett:

meg nem érinthettem.

Sohasem hallottam

elejétől végig.

Most már tudom jól,

hogy elkísér az égig.

Ám az Ötlet, az Utolsó vershez, a Költő, a Csalódott költő, a Szigorú füzet, a Metrikus vers és mások is mind-mind a szavak, a rím varázsáról, számára-valóságáról szólnak.

Az egész kötetet átlengi a szerző lényétől elválaszthatatlan humor, mely bizony ezúttal keserédes humor.

A Csók, a Szomorú találkozás, a Népmese, az Újrahasznosítás, az Ágyam, a Kórelőzmény, a Számmisztika, a Mennyország kapujában, az Altató és a többi a melankólia köntösében megcsillantja a derűt is:

Egér lennék

könyvszekrénybe

költöznék, reggelente

új versekbe

öltöznék,

estére a

versruhám,

ha elkopott,

vacsoráznék

Moliére-t vagy

Csehovot.

Derűbe burkolja halálról szőtt álmait is, hiszen tudja, hogy még dolga van e világban.

A Furcsa történet tényleg furcsa. Ránk van bízva, hogy viccnek vesszük-e, vagy pedig igenis komoly dolognak, hiszen válaszolhat valaki halló- és beszédképessége nélkül is egy hozzá intézett kérdésre, ha képes érteni a másik embert a gesztusaiból, a tekintetéből, a mimikájából. Empátia kérdése. S Winkler András empatikus személyiség.

S azután itt vannak kedvenc tárgyai: a kesztyűk. A kesztyűknek még őre is van. A megtalált kesztyűk pedig egész történeteket hoznak magukkal, ezúttal, kivételesen, prózai szövegkörnyezetben.

Winkler András verselésében szokatlan társításokkal, nyelvi lelemények sokaságával találkozunk.

A léviták azok, amelyek a kocsmákban folynak,

Aki meghalt, az elvesztette az itt élő képességét.

A pokol számára lehet: Sült Paradicsom,

Az igaz barát az a: lelkiismerős,

és a szocialista országok: a „Koncentrációs béketábor”.

Szomorú igék és főnevek sorjáznak az apró versikékben:

Kereszt, temető, sírdomb, temetés, gyász, fekete zászló, halál, másvilág, halottas kocsi, sírásó, halottas ágy, fejfa, sírkő, végrendelet, betegség, égi hangok, konduló harangok.

Mintha még kedves időtöltésétől, a „mindig-mindenütt verset faragok” szokásától is búcsúzna:

„Nem írok többé

verseket, mert megkérdeztem

egyiket és

azt rímelte: nem szeret”

Ő lenne a „Csalódott költő”?

A múltidézés, a visszapillantás tán arra utalna, hogy – Arany Jánossal szólva - „Letészem a lantot”?

Nem, én azt hiszem, hogy – ha olykor sűrűsödik, vagy hígul is a vére – ő még sokáig a tintát használja, gondolatot várja.

Ha a könyv hangulatvilága talán szomorúságot sugallna, mégsem szomorú ez a könyve sem a költő Winkler Andrásnak, mert írásait átlengi a humor és az önirónia. Írt ő egykoron pajzán versikéket is, ebben a kötetben azonban nem pajzánkodik. Elégikus, önironikus, és csöndes szomorúsággal mintha látleletet készítene. Ám szép gondolatvilága, szép érzelemgazdagsága, s szép a gondolat és a rajzok, a megjelenítés egymásba fonódása, dinamikája.

Sírontúl című versében így ír:

El fogják majd

a testemet

temetni, de a lelkem

itt marad még

szeretni.

Szeretni. Ez az ő kulcsszavainak egyike. Ebben bíznunk kell mindnyájunknak, diákoknak, barátoknak, ismerősöknek, akik szeretjük őt. Bíznunk és remélnünk kell, hogy még szeretni fog bennünket itt is, a mi sete-suta botladozásainkkal telt világunkban.

Reménykedem, hogy lesz még ereje és akarata újabb kötetek megírására is. Isten áldását kérve életére szívből kívánok egészséget és alkotó lendületet, valamint jó szerencsét még sok-sok esztendőre.