Mátyás Csaba professzort a tudomány iránti elkötelezettség, a tudomány nagy kérdéseinek felismerése, a véleményalkotás szabadsága, a fegyelmezett, módszeres gondolkodás, az önmagát sem kímélõ kritikai szellem, a tekintély-elv elutasítása jellemzi. Évtizedek óta él az alkotás lázában, vallja, hogy „nulla dies sine linea” („egyetlen nap se teljen el vonás, azaz munka nélkül”). Az önként vállalt intenzív munka örömét megosztva a fiatal munkatársaival, nyitottságra és toleranciára neveli õket, igazi kutatási mûhelyt teremtve maga körül. Most, amikor a magyar „hallhatatlanok” választásukkal helyet biztosítottak neki a magyar tudomány Parnasszusán, alkalom kínálkozik arra, hogy szakmai hitvallását, erkölcsi elveit és gondolatait megossza az olvasókkal. Néhány kérdésemre adott válasza rövid pályarajz, mely az értelem és a lélek hídja lehet tanár és tanítvány között.

- Professzor úr! Milyen tudati és lelki folyamatokon megy át egy ember, amíg ráébred arra, hogy a tudományok mûvelésének akarja szentelni az életét? Mennyi ebben a tudatos tervezés és vállalás és mennyi benne a véletlen?

- Csak irigyelni tudom azokat, akiknek olyan szerencsésen alakult az életük, hogy egy meghatározó élményt követõen tudományos ambícióikat töretlenül kiélhették, netán egész életükben egy témán dolgoztak, akár egyetlen munkahelyen. Sokan gondolhatják, akik ismerik Mátyás Vilmos nevét, hogy édesapám, aki a tölgyek kutatása által vált ismertté, befolyásolta pályaválasztásomat. A látszat azonban csal, mert látván a kutatói pályával járó bonyodalmakat, egészen más területen próbáltam szerencsét. Véletlenek sora vezetett egy budapesti gyakornoki állásból az Erdészeti Tudományos Intézet sárvári kísérleti állomására. Szerencsés véletlen volt az is, hogy mindez egy olyan korszakban történt, amely minden politikai gyötrelem mellett nyugodt munkakörülményeket biztosított. Hogy ez milyen nagy dolog volt, azt csak a jelenlegi helyzet fényében tudom értékelni.

A döntés próbatétele, vagyis hogy amit elkezdtem, az elcserélhetõ-e mással, és hogy érdemes-e minden nehézség dacára kitartani, késõbbi évtizedekben ért utol. Legalább négyszer kerültem olyan válaszút elé, amikor választanom kellett. Ma visszatekintve úgy látom, hogy ezek a próbatételek elhatározásomban megerõsítettek, és tudatosították bennem a küldetést, és azt az adósságot, amivel annak a közösségnek tartozom, amelyben születtem, és amely ebbe a pozícióba emelt.

- Hogyan emlékezel elõdeidre, akiknek jellemed, szemléleted alakulását, tudomá-nyterületed alapvetését és fejlõdését köszönheted? Példák, minták képezték-e a felismerés zálogát, vagy az valahonnan az ismeretlen szellemi affinitások tartományából való?

- Pályámon sokan segítettek, sajnos javarészük már nincs életben. Többségük látható azon a csoportképen, amely Erdészeti genetika könyvem belsõ címoldalán szerepel. Valamennyiük közül a legtöbbet Bánó Istvántól, a szombathelyi Kámoni Arborétum és Fenyõ Nemesítõ Állomás vezetõjétõl kaptam. Keményen dolgozó, egyenes és végtelenül puritán egyéniség volt. Maga-választotta arborétumi remeteségbe húzódott vissza az általa mélységesen megvetett politikai rendszer elõl (õ volt az elsõ, aki ’56-nak titokban emléket állított, amely elõtt Sólyom László is tisztelgett!), és elítélte az akkor szokásos, politikai színezetû hurrá-optimizmust a közéletben és a tudományban egyaránt. Szelíd, de találó humora néhány „gyöngyszemét” az Erdész élet – erdész lélek c. anekdota-kötetben (2008) örökítettem meg. Bánó István volt az, aki észrevette, hogy a 70-es évek izoláltságában mennyire hiányzik a fiatal kutatóknak az alkotó eszmecsere, a tudományos vita, és a maga módján próbálta ezt pótolni. Akkoriban PhD képzés nem létezett, és tudományos fokozatot csak engedéllyel, idõsebb korban lehetett szerezni. Tudományos irodalomhoz alig fértünk hozzá, nyugati tanulmányutakhoz pedig csak igen kivételesen lehetett hozzájutni (ebben nyelvtudásom révén szerencsés voltam).

Tõle tanultam meg, hogy együttmûködéssel, nyitottsággal, az eredmények megosztásával többet lehet elérni, mint féltékeny titkolódzással. És ami az én szakterületemen egyáltalán nem közömbös: csak így lehet biztosítani a hosszú távon végzett megfigyelések kontinuitását, még akkor is, ha idõközben a célkitûzések változnak. Szerencsésnek mondhatom magam azért, mert ezt a nyitottságot alkalmazva látom, hogy elképzeléseim tovább élnek bel- és külföldön egyaránt. Természetesnek tartom, ha elgondolásaim folytatása más irányokba vezet, ezt inkább gazdagodásnak, mint vereségnek könyvelem el.

- Kossuth Lajos 1876-ban a Természettudományi Társulatnak Torinóból küldött levelében azt írta: „Nagyon keveset tudok. De e kevéssel is többet találtam, mint amennyit keresék. Csak vigasztalást kerestem, de lelki kincset is találtam, melynek becsével semmi sem mérkõzhetik”. Mi a Te véleményed a tudásról? Mi a véleményed Feleki László aforizmájáról: „a tudós még abban sem hisz, amit tud”?

- A tudásról szép számmal vannak aforizmák. A legutóbbi OTDK-konferencián én egy zen-buddhistáktól származó intelemmel fordultam a hallgatókhoz, mely szerint „tudásotok tökéletlen, és jórészt haszontalan. Az egyetlen tökéletes dolog tehát a nemtudásotok – bármit tudtok, tudhatnátok jobban is. Amit viszont nem tudtok, azt hibátlanul nem tudjátok. Vagyis: tökéletes a nemtudásotok. De azért ne bízzátok el magatokat!” Komolyra fordítva a szót, alig hiszem, hogy fiatalon ennek a problémának a valóságos komolyságát és mélységét fel lehet fogni. A tudás korlátainak felismerése az idõsebbek privilégiuma. Nem arról van szó, hogy befogadóképességünk gyengül (sajnos ezzel is meg kell barátkozni). Rá kell jöjjél, hogy megközelítési módtól függetlenül a természeti törvényeknek, jelenségeknek csak egy részét vagy képes megismerni, a többi homályban marad. Engem szíven ütött, amikor néhány éve felismertem, hogy a populáció-biológiában is ugyanúgy érvényes a határozatlansági törvény, mint ahogy azt Heisenberg a fizikában megfogalmazta! (Nem tudom, hogy a biológiában ez másnak feltünt-e már?) Ez persze korántsem jelenti azt, hogy nem hiszek a tudományban – ami egyébként manapság sikk – viszont nem is gondolom, hogy tudásunk bármely tárgyban végleges lenne. A párbeszéd, amelyet a természet világával folytatunk (beleértve ebbe az emberi társadalmat is) befejezhetetlen és lezárhatatlan, végleges igazságok nincsenek.

- A tudományos munka legsajátabb jellemzõje, sine qua non-ja, hogy nemzetközi. Eötvös Loránd 1902-ben, Bolyai János születésének centenáriumán azt mondta: „… csak az az igazi tudomány, amely világra szól; s ezért, ha igazi tudósok és - amint kell - jó magyarok akarunk lenni, úgy a tudomány zászlóját olyan magasra kell emelnünk, hogy azt határainkon túl is meglássák, és megadhassák neki az illõ tiszteletet”. Mi a véleményed a tudomány nemzetközi vérkeringésébe kapcsolódás esélyeirõl?

- Nem sokat tartok a nemzeti hovatartozást önmagában értékként kezelõ mai szerencselovagokról, és ez különösen így van a tudományban: a nemzeti specifikumok, a „hungaricumok” köre nagyon szûk, oda kevesen illenek. Amikor a tudományos hungaricum szót hallom, mindig arra gondolok, hogy vajon milyen hiányosságot próbál az illetõ ezzel elfedni? Kétségtelen, hogy vannak olyan kérdések, amelyek számunkra különösen fontosak, másoknak kevésbé. Azonban ezekben az esetekben is meg kell találni a specifikusban az általánost, ami a problémát generális, nemzetközi tudományos szintre emeli. Ezáltal saját problémáink megoldásához nyerhetünk értékes szövetségeseket.

A nemzetközi tudomány szédítõ iramával lépést tartani azonban csak élenjáró tudományos munkával lehet. Ha azt mondom, élenjáró, nem Magyarországra, de még csak nem is Európára gondolok – egyes-egyedül a világgal mérhetjük magunkat. A nagy kérdés az, hogy hogyan oldható meg ez a feladat a jelenlegi világversenyben, amikor még Európa élvonala is leszakadni látszik, és amikor egyetemünk – perifériális helyzete és speciális profilja okán – még országos összehasonlításban sem tölt be kiemelkedõ szerepet. Válaszom az, hogy éppen a jelenkori tudományos világ hiányosságai kínálnak fel olyan lehetõségeket, amelyek kedvezõtlen adottságok mellett is (vagy éppen ezért!) esélyt adnak az „élenjáró” munkára. Mik ezek a hiányosságok? A hosszabb idõtávlatban való gondolkodás hiánya; a szélsõséges specializáció miatt a tudományterületek közötti kommunikáció hiánya; valamint a modellezés, a virtuális világ túltengése a reáliákkal szemben: a gyakorlat, az empíria sorvadása.

A magam példáját hoznám fel illusztrációképpen. A klímaváltozással kapcsolatban Magyarország erdei ökoszisztémái különlegesen veszélyeztetettek amiatt, mert sík területen találkozik a zárt erdõk öve az erdõsztyep klímával. Ez a probléma ebben a formában sem Nyugat-Európában, sem a Földközi tenger térségében nem merül fel. Az, hogy sikerült kimutatni, hogy a kérdésnek nemzetközi, sõt globális kapcsolódásai vannak, nemzetközi érdeklõdést váltott ki, és lehetõvé tette, hogy a múlt hónapban megjelenhetett a Nature folyóiratban errõl egy cikkem. Ez a lap a nemzetközi tudományos élet két messze legrangosabb lapja közül az egyik, és a cikk nemcsak a problémára hívta fel a figyelmet, hanem a hazai evolúciós ökológiai kutatásra, a Nyugat-Magyarországi Egyetemre is: tudtommal ez az elsõ cikk egyetemünkrõl, amely abban a folyóiratban megjelenhetett.

Ha van nemzetközileg elismert kutatás, akkor szívesen jönnek a kutatócsoportok, nemzetközi szervezetek is. Az elmúlt idõszakban munkacsoportunk már-már utazási irodává kezd alakulni: számos nemzetközi konferenciát, workshopot rendeztünk, többek között a NASA, a FAO, a IUFRO, az EUFORGEN és EU-s projektek kerestek meg. Ezek is hozzájárulnak ahhoz, hogy Sopron neve legalább olyan jól csengjen majd a tudományban, mint egykoron Selmecbányáé – én ezt tartom a selmeci hagyomány ápolásának!

- Korunkban sok tudományterületen diadalútját járja a rövidtávú haszonszerzés, divatját múlta a távlatos gondolkodás. Más területek, mint a természet- és a klímavédelem ezzel szemben a jövõt óvják a ma értékeinek megõrzésével, a káros folyamatok csökkentésével, megakadályozásával. Hogyan látod, szabad-e megcsalnunk elõdeink, a holtak reménységét?

- Minden sötét jóslat dacára reményt és bizalmat éppen a természet-tudományokkal való kitartó foglalatoskodás kínál, azzal, hogy határtalan alázatra és tiszteletre tanít. A természeti folyamatok iránti alázatra int a dinamikus folyamatok elképzelhetetlen mértékû összetettsége, az emberi ésszel alig felfogható tér- és idõlépték, kicsiben és nagyban egyaránt. Hogyan viszonyuljon ehhez a természeti jelenségeket megismerni igyekvõ ember, a kutató és az oktató? Álljanak itt a nagy fizikus, Max Planck szavai, aki a 20. század egyik legkiemelkedõbb tudósa és gondolkodója volt.

„A legfõbb jó, amelyet a világ semmiféle hatalma nem rabolhat el tõlünk, és ami bármi másnál tartósabban boldoggá tud tenni minket, a tiszta szándék, amely a lelkiismeretes kötelességteljesítésben jut kifejezésre. És akinek osztályrészül jutott, hogy az egzakt tudomány felépítésén munkálkodhat, az megelégedést és belsõ boldogságot fog találni abban a tudatban, hogy a kikutathatót kikutatta, a kifürkészhetetlent pedig nyugodtan tiszteli.”

- Az olvasók valószínû szívesen megismernék egy akadémikus életének emberi dimenzióit is. Mit tartasz fontosnak és érdekesnek eddigi életedbõl, ami elsõsorban nem az oktatói-, tudósi elhivatottságodból fakad?

- A kor elõrehaladásával az ember egyre többet foglalkozik az életben betöltött szerepével, az élet céljával vagy az örökös változás elfogadásával. Biztosan paradoxonnak vagy nagyképûségnek hat, hogy az interjú indokát, az akadémikussá választást bizonyos vonatkozásban terhesnek, és kevéssé korszerûnek találom. A tudományban a tekintélyelvûséggel nemcsak nekem voltak rossz tapasztalataim, és ezért – ezt jól figyelted meg – a tekintélyt gyanakodva és kételkedve figyelem, ha tudományos igazságot akarnak általa deklarálni. Kicsit komikus, hogy most én kerültem ilyen pozícióba. Másrészt persze értem, hogy az akadémiai tagság a kiválóságra törekvés, mint követendõ példa felmutatása, de valószínû nem árt arra figyelni, hogy az ember ezt ne vegye túlságosan is szó szerint magára.

Életpályám során egyfajta nomádként voltam kénytelen vándorolni egyik munkaterületrõl a másikra, miközben tulajdonképpen a kezdetektõl mindvégig ugyanaz a probléma foglalkoztatott. Azon sokat gondolkoztam, hogy az a tény, hogy átlagosan hét évenként más-más munkakörnyezetbe kerültem, a körülmények következtében alakult-e így – vagy pedig fordítva, a személyiségem váltotta-e ki ezeket a változásokat?

Tudom, hogy nem állok egyedül azon milliók sorában, akik a huszadik század viharaiban megtapasztalták, hogy olyan sziklaszilárdnak vélt fogalmak, mint a „haza” (Marosvásárhelyen születtem, Magyarországon), a „család” (családom egy részét deportálták, mások elmenekültek), az „anyanyelv” (rokonságom egy része már másodszor vált nyelvet egy évszázad alatt), vagy a „hagyomány és örökség” (mind anyai, mind apai ágon a családi környezetet erõszakkal megsemmisítették, nemcsak fizikálisan, hanem kulturálisan is), mennyire törékenyek, és mennyire megállíthatatlan folyamatok ragadják el sorsunkat. És éppen ezért mennyire kell vigyáznunk megmaradt kevéske értékeinkre.

Lehet-e ebbõl egyáltalán tanulságot levonni? Mit fogalmaznék meg életem végsõ értelmének, céljának? A kérdést nem tartom igazán korrektnek, az „értelem” nehéz definiálhatósága miatt, de ha röviden kell rá válaszolni: én a világ rendjét fürkészõ emberi élet végsõ értelmét – az egyetemes emberi közösség szolgálata révén – a saját, egyéni jelentéktelenségünk felismerésében látom.

Az alkotó ember igazi feladata, hogy járuljon hozzá annak az útnak az építéséhez, amelyet a kiválasztottak és rátermettek építenek, de amelyen az egész világ halad majd elõre. A kutató jelentõségét is ez, vagyis a tudományos teljesítmény határozza meg. Kívánom, hogy Mátyás Csaba akadémikus példáját követve egyre többen induljanak el és haladjanak bátor léptekkel a tudomány általa is bevilágított gyönyörû útján.