Halogattam ezt a könyvismertetõt. Elolvastam, aztán újra-újra elõvettem Menyhay Imre könyvét. Mert ez egy fontos könyv, fontos felismerésekkel, következtetésekkel, jövõbe mutatással. Úgy szeretnék írni róla, hogy sokan a kezükbe vegyék, ámbátor nem könnyû olvasmány.

Szülõk, pedagógusok siránkoznak, szakemberek más oldalról is megerõsítik, hogy a mi nyugati civilizációnk hanyatlásához, a -„Nyugat alkonyához”- eltömegesedésünk, emberi minõségünk romlása is hozzájárul. A szerzõ szerint a mai ember a „digitalizált dzsungel” teremtménye, illetve lakója.

Korunk civilizációs elõmenetele mindenekelõtt a tudományban és a technika alkalmazásában megmutatkozó tökéletesedés. Ez a tökéletesedés viszont abszolút nem áll a történeti ember etikai és morális állapotára. Az elmúlt századokban a kartéziánus logikán felnõtt társadalom és tudományosság hatalmas méretûvé építette az embert körülvevõ technikát. A viselkedéskultúra, az erénykontroll, az etika területein Platón óta nem történt számottevõ változás. Ha lehet, inkább rosszabbodott az emberi ész és értelem „humán tartalma”. /Garaczi, 2007./

Mint egy fél évezrede megcsontosodott egység – és kiegyenlítõ-déshiány létrehozta a rizikó-társadalmat. Virilio szerint, a Nyugat a „haladás” és a „fejlõdés” jegyében megvalósított tudományos-technikai alkotásaival együtt századunkra globálisan megjelenõ kockázatokat is felmutat. /P. Virilio, 1998./ Eme rizikó-társadalom kialakulásának okait kutatja Menyhay Imre, aki könyve elsõ részében /15-152. p./ az általa vélelmezett „digitalizált dzsungelben” zajló életünket jellemzi. „Szakmailag szélesen és konkrétan feltárja, bemutatja – bejárja azt a vadont, amely meteforaként éppen a problémáknak a dilemma karakterét fejezi ki” – írja egyik lektora, Dr. Blümel.

A történelem elõtti idõkben a dzsungel törvényei uralkodtak. Azért is, hogy az egyre magasabb szintû biológiai szervezõdések létrejöhessenek: a végén az ember, a „teremtés koronája”. Eme õsi, animális ösztönök és hajtóerõk a történelem emberében is munkáltak, és ma is munkálnak. Az ember talán legnagyobb tette, hogy értelemmel és akarattal befogta, és ugyanakkor fel is erõsítette ezen õsi hajtóerõket, és felhasználta az emberi civilizáció és kultúra megteremtéséhez. A másik oldalon ugyanakkor felerõsödhet a pusztulás felé, a halál felé ható erõ is, különösen akkor, ha nincs kielégítõ autoritás, azaz nincs hatalom és tekintély, amely a szükséges egyensúlyt biztosítani tudná. A szerzõ sokunkkal egyetemben azt vélelmezi, hogy a mai rizikó-társadalomban az életellenes, a halál, a pusztulás felé mutató tendenciák felerõsödtek. Ennek egyik okát a globalizmus által okozott autoritás és hatalomválságban láttatja. Marx után „a pénz szörnyû hatalmáról” beszél, arról, hogy a pénz feletti rendelkezési jogra alapozott tekintélyen kívül a globális kapitalizmusmodell más tekintélyt nem ismer. A maga pénzre alapozott autoritását viszont korlátok nélküliként kívánja civilizációkon át globálisan elismertetni.

Korunk autoritásválsága megakadályozza, hogy az ember õsi hajtóerõi a közre hasznos, a társadalomra hasznos mederbe terelõdjenek. „Az emberiség az ipari civilizáció végén, a harmadik nagy történelmi teljesítményével, a létben amúgy is bennlévõ átalakítás során, az ész fortélyával, a létezõt létalapjáról leválasztva létrontást valósít meg. A létrontó, mérték nélküli cselekvésben a mechanikus ész erõszakosan szétválasztja a létet és a létezõt, a létezõn belül pedig az embert és a természetet.” /Oláh: Társadalomanyagcsere, 2006. 70.p. idézi M. I./ Ennek érdekében szétbomlasztja a hagyományos szociokulturális értékeket, ám nem ad helyette semmit, amit az õsi hajtóerõk mederbetereléséhez be lehetne vetni. Így nemcsak a már magunk mögött hagyott vadonszabályok éledtek újjá, hanem ami újjáéled, az már a dzsungel szabályainak emberi értelemmel és akarattal felerõsített változata, mely törvényt egy konkurens nélküli hatalom akarata szentesít. „Digitalizált dzsungelben élünk” – összegzi a szerzõ.

Az õsi ragadozóösztön, plusz értelem és akarat, plusz a pénz szörnyû hatalma által megszületett dzsungelmodellünk körbejárásakor Menyhay elõször a meghatározó gazdálkodási hátteret vizsgálja. A kapitalista termelési mód sajátos metamorfózisáról ír. Marxot idézi, mondván: „a termelési eszközök…a termelés társadalmi potenciáivá válnak, a tõkések magántulajdonaként. Ezek /mármint a tõkések/ a polgári társadalom meghatalmazottjai, de bezsebelik a meghatalmazottság minden gyümölcsét.” A szerzõ korunk gazdasági-pénzügyi modelljének jellemzéséhez, az un. „neoliberális” ideológia leírásához széles körben merít, a regnáló közgazdasági iskolák neves külföldi és hazai képviselõitõl.

A tulajdonjoggal összefüggõ további gazdagodási lehetõség, a nemzetközi pénzügyi elit további gazdagodását, autoritását és hatalmát, tendenciájában kizárólagos autoritássá és hatalommá fejlesztette. Ez a hatalom a szerzõ szerint aztán Nobel-díjakkal gondoskodott annak az ideológiának a tudományos színezetérõl, amely megfelelt a céljainak. Ezzel a módszerrel képes volt az amerikai kultúra hátterébõl agitálva egy új világkultúra terjesztését forszírozni és finanszírozni, azzal a céllal, hogy megteremtse az egységes, világméretû fogyasztói társadalmat, amelyben nincs helyük a tradicionális értékeknek… E globalizált, monetáris-neoliberális ideológia, csak az egyéni érdekeknek kedvez, és etnocentrikus világhatalmi törekvés vezérli. Az a hiedelem, hogy az amerikai gazdasági és társadalmi rend az emberi „haladás” csúcsa, non plusz ultrája, és így világetalon. A liberális demokrácia-modell eme triumfálása hallatszott ki a múlt század végén Francis Fukuyama híres-hírhedett jövõszcenáriójából, A történelem vége és az utolsó ember c. siker-könyvébõl.

Mára a gazdasági globalizáció következményei okán, a pénzügyi világválság okán… erõsödni látszik a felismerés, hogy a „szombat van az emberért, nem pedig az ember a szombatért” /MK. 2. 27/, vagyis a gazdaság van az emberért, és nem az ember a gazdaságért. A „globális kapitalizmus” modellje és világértelmezései mára láthatólag megrogytak, megrepedeztek. E korszak következményei viszont itt vannak, s jó ideig itt lesznek közöttünk. Egyebek mellett e munka második fejezetében bõven tárgyalt mentális zavarok, a monetáris hatalom létroncsolásának következményei. S annak következménye, hogy …”a modern nemzeti társadalmak elveszítették a reprodukciójukhoz szükséges források feletti ellenõrzést. Képtelenné váltak arra, hogy forrásaikat mások által való elszívástól megvédelmezzék.” /Vass Csaba, 2007. 24.p./

Menyhay Imre könyve további részében a szabados ideológia társadalmak szövedékében végzett végzetes roncsolását, az értékvesztést, és az anómiás állapotot mutatja be széles kitekintéssel.

Alternatívaként az ökológiai veszélyeztetettségre érzékeny, szociális piacgazdaság-modellt ajánlott…, melynek elmélete abból indul ki, hogy az állam korrigáló szerepe nélkül a piaci mechanizmusok a társadalmi cél-összeférhetetlenség legbrutálisabb formájához vezetnek. A szociális piacgazdaság igyekezett megtalálni a középutat a saját érdek és a közérdek között, elõsegítendõ az „énerõ” sikeres kibontakoztatását.

Magyarország mai rendkívül rossz gazdasági helyzetében, szellemi-mentális állapotában érlelõdik a „muszáj-modellváltás”. A falig hátráltatott magyar társadalom - akár ’56-ban - remélhetõen kivajúdja mély krízisében azt az új társadalmi modellt, amely a hasonló történelmû és társadalmi szerkezetû szomszédsági társadalmak számára is követhetõ lesz, polgárosodásukat elõsegítendõ, és a mainál harmonikusabb társadalmi viszonyokat kialakító változat lehet.

Figyelve zaklatott idõnk e témájú publikációit – közöttük jelesen Menyhay Imre fontos munkáját – érzékeljük, hogy e lemeztelenített királyság állapotában lévõ ország kezdi helyesen értelmezni korát, és kontúrosodik az ökoszociális piacgazdasági modell.

A következõkben az autoritás és a hatalom kérdéseit boncolgatja a szerzõ, történeti-politikaelméleti megközelítésben, lényeglátóan. Majd a vezetési és a nevelési stílusokat elemzi a neoliberális szabadosság és autoritásvákuum mai körülményei között. Véli, hogy az ember értelme és szabad akarata „mederbe terelõ” autoritás nélkül nem képes humánus társadalmi viszonyokat és életvitelt garantálni. Miután az értelmet és az akaratot az állatvilágból örökölt zsigeri-agyi impulzusok erõsen befolyásolják. A zsigeri agy primitív szintû impulzusai és a realitástól elidegenedett nézetek társadalmat formáló tényezõvé állhatnak össze, nevezetesen azzá is, hogy az állítólagos szabadság, a testvériség, az individuum és az egyenlõség nevében le kell rombolni az autoritást. Jung szerint viszont, a szellemet fõként az foglalkoztatja, hogy alkalmas „izmus”-t találjon ki a valódi indítékok leleplezésére…, a nagyobb zsákmány kiharcolására. Hát így állunk, olvasóm. Bár mondhatta volna szebben, kis lovag.

Menyhay Imre az autoritás-válságot és tragikus következményeit elemzõ könyve második részében Sigmund Freud tudományos autoritásának lejáratásával /ill. szándéka szerint helyreállításával/ foglalkozik. Azon céllal, hogy bemutassa, mára hova is fejlõdött a felvilágosodással kezdõdõ heveny tekintélyellenesség. „Ebben a rendszerben nincs Isten, mert az pénz, nincs Ember, mert az áru, nincs Tekintély, mert minden autoritás a piaci mechanizmusok útjában van…” - írja. A szabadpiaci mechanizmusok a konkurenciaharcban nem tûrnek semmi korlátozást, és e küzdelemben a zsigeri agyból szabadon feltörõ animális hajtóerõket – az agressziót, az egoizmust, a birtoklásvágyat – mobilizálják. Megegyezõen a vadon korlátlan és kérlelhetetlen szelekciójával: ahol a gyenge elpusztul, az erõs pedig tovább erõsödik. Pedig éppen az emberi kultúra és civilizáció lényege lenne az animális hajtóerõk korlátlan kiélésének kontrollja, mederbe terelése, amelybe beletartozna a gyengébbel való szolidaritás is.

Menyhay Imre interdiszciplináris munkája hozzájárul, hogy világunkat, annak rejtettebb dimenzióit is megértsük és értelmezzük, és a jövõképességhez szükséges korrekciót majd végre tudjuk hajtani. Mert ezt érleli ma világ, ez forr a jövõ kádjában: egy humánus, ökológiailag érzékeny, és szociálisan is érzékeny gazdasági berendezkedés a jövõképes út.

A könyvhöz imponálóan gazdag irodalomjegyzék társul.

Menyhay Imre: Autoritásvákuum. Pénzügyi válság és a dzsungel törvényei. /Püski; Budapest, 2009. 248.p./