címlap interjú krónika kultúra alapállás reflex humor sport In memoriam vers - nemvers hagyományaink korábbi számaink



[PDF változat letöltése]
{edition_name}


{storyphoto width="160" height="200" scaling="constrain" prepend="" format="" append="
\"%c\"

%c
fotó: %r (%R)

"}
A szőlők és a bor középkori adóztatása
Nagy Róbert történész-geográfus, a NYME AK Idegenforgalmi Intézeti Tanszék oktatójának bortörténeti írása

A virágzó középkori borászat bemutatásánál feltétlen említést kell tenni a szőlőművesek, birtokosok terheiről, szolgáltatásairól, hiszen épp a XIII-XIV. század volt az az időszak, amikor az egységes jobbágyság kialakulásával párhuzamosan a terhek is egységesülni kezdtek, hosszú évszázadokra meghatározva a mezőgazdaságban dolgozók életét és munkáját.

A legjelentősebb kötelező teher az egyháznak járó tized (dézsma) volt, amelyet Magyarországon Szent István törvényei óta rendszeresen szedtek. A szőlővidékek lakosai természetesen először borban vagy mustban rótták le ezen kötelezettségüket (bordézsma). A természetbeni szolgáltatás határideje általában karácsony volt, de már esetenként szüretkor megkezdték annak begyűjtését. Természetesen ilyenkor nem csak borban, hanem részben mustban történt meg a beszolgáltatás. A jobbágyok, ahol lehetett szabotálták a dézsma beszolgáltatását. Ennek legegyszerűbb módja a korai szüretelés volt, amikor a borkereskedők még a szüreti időszak előtt felvásárolták és elszállították a bor egy részét, így az nem esett tized alá. A bevezetett ellenőrzéseket is könnyen átjátszották azzal, hogy a dézsmaszőlőt csak részben préselték vagy taposták ki és a még jelentős musttartalmú cefrét otthon még egyszer feldolgozták. Mindezen csalások ellenére a középkor folyamán az uradalmakhoz befolyt dézsmabor mennyisége mindig több volt, mint a saját művelésű, urasági szőlők bormennyisége.

A tizedszolgáltatáshoz tartozott a dézsmabor beszállítási kötelezettsége is, amely különösen a távoli birtokokról igen hosszú és fáradtságos út lehetett. Egy 1240-es úrbéri szabályozásban például IV. Béla kénytelen volt rendezni a zalai és somogyi bordézsma szállításokat és a terheket csökkenteni. Tizedet köteles volt fizetni kezdetben a nemesség is, akinek tizedmentessége hosszú évszázados harc eredménye képp alakult ki.

A dézsmán kívül jelentős teherként szerepelt XIII-XIV. században általánossá váló és Nagy Lajos 1351-es törvényeiben rögzítésre kerülő kilenced is. Kilencedet (a termés kilencedik tized részét) a terület földesurai szedték. Az apátsági, püspöki és egyéb egyházi birtokokon a földesúr szerepét maguk az egyházfők töltötték be, így a szolgáltatás nekik járt.

Súlyos terhet jelentett a dézsmabor szállításokon kívüli bor és fa egyéb fuvarozása is. Bort kellett szállítani az úton lévő földesúr és kísérete után. Egy 1233-ból származó tényői (Győr megye) panaszlevél, a túlsúlyos kocsik miatt soknak tartotta ezt a terhet és enyhítését kérte IV. Bélától. A kiküldött békebírák úgy döntöttek, hogy a tényőieknek annyi bort kell az apátnak és kíséretének „ könnyű kocsin „ szállítani, amennyi nekik egy napra elegendő. Ha a bor elfogyott, úgy másnap ugyanannyit szállítottak, mindaddig, amíg az apát úton volt. Hasonló panaszt tettek a dongafa szállítására kötelezett somogyi kanászok is, akiknek 5 szekér hordófát kellett az uraság kaposi malmáig fuvarozniuk. (Ebből a fából dolgozhattak a környékbeli kádárok.)

A tizedhez szorosan kapcsolódott a pecsétpénz (pecunia sigillaris) jövedelme is. A tizedterületekről elszállított borról mindig engedélyt, pecsétes írást kellett kérni, amelyet kezdetben ingyen állítottak ki. Erre azért volt szükség, hogy a borvidékekről a dézsma begyűjtése előtt ne lehessen kicsempészni tized alá nem eső bormennyiséget. II. András idején ezért pénzt szedni még tilos volt, a XIV. század közepére azonban ez érvényes joggá alakult. A pecsétpénz összege általában 10-12 dénárt tett ki. Később hegyvám címén földesúri adóvá alakult és a vámszedő helyeken gyűjtötték be. A hegyvám, amit a másutt élő, nem uradalmi alattvalók, voltak kötelesek fizetni, több elégedetlenség, pereskedés alapjául szolgált. 1354-ben a győri káptalani jobbágyok és vendégek az országbíróhoz fordultak panasszal, miszerint Vilmos apát, a jogosan járó 12 dénár fölött, szüretkor 36 dénárt, metszéskor 24 dénárt és kapáláskor 1 dénárt követelt tőlük, 18 dénárt ajándék adása mellett. Miután Vilmos apát a káptalan és a király emberei előtt esküt tett arra, hogy ősi fennálló jogait érvényesíti az, országbíró elutasította a panaszlevelet.

A hegyjog címén (a földbirtok tulajdonjogának elismerése) a szőlőbirtokok a tized, kilenced, fuvarozás, pecsétpénz (hegyvám) mellett nagyobb ünnepkor ajándékot (zabot, élőállatot, bort, tojást) voltak kötelesek a tulajdonosnak juttatni. A uradalmi birtokokat az első évszázadokig robottal műveltették, illetve az adományozott és vásárolt szolgaelemek munkálták meg, akik a mezőgazdasági munkák téli szünetében tűzifát, rőzsét voltak kötelesek a földesúrhoz beszállítani. Ezek a szolganépek a XIV. századra végérvényesen a jobbágyság körébe emelkedtek. A robot nem bizonyult eléggé hatékony művelési módnak, s a későbbiekben a robotoltatást szinte teljesen megszüntették a hozzáértést igénylő szőlészeti műveleteknél, különösen a metszésnél.

Más jellegű szolgáltatásokra kényszerültek a királyi várbirtokokon élő szőlőművesek, akik természetbeni fizetséggel tartoztak a királynak és a főméltóságoknak. Termelt boruknak csak felét tarthatták meg, másik felének egyharmadát a királyispán, kétharmadát a királynak adták.